« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 14

         Kellemes fölébredni melegben, a nap cirógató sugaraira, s nem sietni sehová. Ma egyszerűen csak sétálni szeretnék, ülni egy fa alatt a jegyzetfüzetemmel, sütkérezni a napon, leírni mindent, amit csak megjegyeztem a Dannyvel folytatott párbeszédből, gondolataimat az egyenes út rejtélyes gyakorlatával kapcsolatban, melyről sehol sem olvastam. Tényleg, vajon miért? Lehet, hogy ez egy titkos gyakorlat? Tetszett egy titok részesének éreznem magamat, mi több, egy lelki-szellemi gyakorlattal kapcsolatos titokénak, s kedvemre volt azt gondolni, hogy éppen azért nem hallottam semmit sem erről a gyakorlatról, mert az el van zárva az egyszerű halandók elől... Egy terebélyes fenyő alatt ülve misztikus rituálékról, beavatásokról és a szentlélek alászállásáról álmodoztam kezemben egy üres jegyzetfüzettel, szétálló fülekkel s már csaknem babaszerűen mozdulatlanná meredt szemekkel.

         Az ördögbe is! Egy egész életet is el lehet tölteni így édes ábrándokba merülve! Gyerekkoromban mindennap hosszasan álmodoztam elalvás előtt, és bár ezek az álmok mindenféle badarságról szóltak, ez mégis lehetőséget adott arra, hogy megfeledkezzem mindenről és legalább valamicske kielégülést leljek, mivel a teljes fennmaradó időmben arra voltam kényszerítve, hogy ne azt csináljam, amit akartam, s ez a muszájság szüntelenül ólomszerű égboltként nehezedett rám, melyen nem hatolt át valódi öröm. Valósággal érzem is ezt a keserű ólomízt... honnan ismerem én az ólom ízét?... á, igen... a pataknál tábortüzet gyújtottunk a srácokkal és ólmot olvasztottunk akkumulátorokból... ahogy beleöntöd a téglában lévő kúp alakú nyílásba, nehéz kis piramis lesz belőle, forró, mindent összepiszkít, kezeid keserűek... füleimben anyám sipító hangja: „Mi keresnivalód van neked, kislányom, ezeknek a fiúknak a társaságában? Hát micsoda fiúk ezek... Miért nem barátkozol inkább valakivel ott...”. De az álmok egy jottányit sem változtattak az életemen – komor és borongós hétköznapok váltakoztak a szabadnapok ocsmány sziámi ikreivel, melyek után ismét kezdődtek a hétköznapok.

         S ez a földalatti sötétség, melyben iskolás életem legnagyobb része telt – ezek negatív érzelmek, vagy mi ez? Hát csak nem pont EZ az, amit meg lehetne szüntetni? Jelenleg épp nem érzek ilyet, de most vajon teljes egyensúlyban élnék? Nem, dehogyis. A zordságot a Szürkeség váltotta fel, mely az évszakok, az időjárás és a körülmények mechanikus egybeesésének függvényében váltogatja árnyalatait. Nyáron kivilágosodik s belefeledkeztet a napocska melegébe vagy az este hűvösébe, télen nyomasztóvá, sőt, vészterhessé válik, s gyakorta lagymatagon folydogáló téli depresszióvá alakul. Na de meddig lehet ezt így kibírni... bár ezek mind bírják valahogy, élnek, húzzák az igát, de mint a rétestésztát... engem viszont ez az életforma a legkevésbé sem elégít ki, most azonnal meg akarom változtatni. De hát mit csináljak? Épp ebben a pillanatban nincs is bennem semmilyen negatív érzelem, tehát nincs is mit megszüntetni... OK, ezt így le is írom –„nincsenek negatív érzelmeim... Legalábbis nem veszem észre őket. Egyelőre nem látom, mit lehetne akár most megszüntetni”. Forgattam az irományom... Igen, nem valami sok.

         Mindazonáltal a döntés, hogy elkezdek lejegyezni minden, a kereséseimmel kapcsolatos gondolatot és eseményt, váratlanul szilaj örömöt váltott ki belőlem, mégpedig olyan kicsattanót, hogy szerettem volna azon nyomban felszökkenni és elszaladni valahová, sürgősen csinálni valamit – legalább csak felkapaszkodni mondjuk erre a jókora fenyőre, mely itt nyújtózik minden irányba a himalájai égbolton, vagy futkározni a hegyekre spirálisan felkúszó zöld ösvényeken, úgy öt kilométerig meg sem állva... Így kezdtem el naplót vezetni a gyakorlatomról.

         Nem volt kedvem ücsörögni többet, s végül úgy döntöttem, hogy bekukkantok a Roerich-emlékházba. A bejáratnál egy vén, ám élénk és fürge anyóka fogadott, szemmel láthatóan mindenben ő dirigált itt. Szúrós, de nem súlyos tekintettel nézett, mely egyszerre váltott ki kényelmetlenséget és kíváncsiságot, és – egyszer sem elmosolyodva – az emeletre vezető lépcsőre mutatott. Könyörtelen egy őr, az már biztos... Nekem azonban megtetszett – kicsit sem hasonlít egy öregasszonyra. Eltekintve a mély ráncoktól, semmi sincs benne, ami a fiatalabb korú emberekhez kapcsolná őt – az a benyomásod, hogy egész életében pontosan ugyanígy nézett ki, ahogyan most. Kedvem támadt beszélgetni vele, de már bement a ház belsejébe és bezárta maga után az ajtót. A kíváncsiság vitt előre, s olyan közel léptem az ajtóhoz, hogy tisztán éreztem a szagát – a nehéz fa illatát, mely nedves, sötét s kissé csillogó lesz a monszunok idején, a hevesen ragyogó hegyi naptól pedig meleg és kifakult.

         Finoman kopogtam az ajtón, de senki sem reagált, mire én még egyszer kopogtam, most már határozottabban. Válasz ezúttal sem jött.

         - Mit akar, kisasszony?

         A váratlanságtól összerezzenve, mintha olyanon kaptak volna, amit jobb lett volna eltitkolni, megfordultam. Öreg férfi állt előttem, s azonnal világossá vált, hogy ő is itt lakik. A titokzatos nőtől eltérően kissé elmosolyodott, én pedig azon nyomban úgy döntöttem, hogy vele már valahogy csak meg fogom tudni találni a közös hangot.

         - Ide pont az imént ment be egy nő, egy öreg nő. Szeretnék beszélni vele. Lehetséges volna? Ki tudná őt hívni?

         - Nem, nem hiszem, hogy ki tudnám őt hívni.

         - Miért?

         - Ez idő tájt ő általában foglalt, soha nem zargatom őt.

         - Ő valami felügyelőnő ebben a házban?

         Valamiért elnevette magát.

         - Valami olyasmi, de ennek nincsen semmi jelentősége... Kisasszony, most nem szabad bemenni a házba, ezért kérem, fáradjon föl az emeleti erkélyre és nézzen be az ablakokon keresztül, utána pedig megnézheti ezeket a képeket itt – kezével a ház bal oldala felé intett, s én megértettem, hogy minden barátságosságom ellenére ő koránt sincs beszélgetni való hangulatban, s még kevésbé hajlandó bármit is elárulni a felügyelőnőről.

         Kissé csalódottan felcammogtam az emeletre s csodálkozva vettem ott észre a turistákat, akik körbe-körbe bóklásztak az erkélyen, időnként hozzátapadva a világ minden tájáról származó ujjlenyomatoktól mocskos ablakokhoz. Én is odamentem egyhez, melyen át épp hogy csak látni lehetett egy félhomályos szobát, mely az égvilágon semmilyen benyomást sem tett rám. Odamegyek a következő ablakhoz s látok még egy szobát... asztalt... székeket... ebédlőszekrényt... könyveket... De mi a francért csinálom ezt? ...Lassan járkálok az erkélyen, a sarkon befordulok – lent a kis udvarban egy nagy fa alatt indiai istenségek különféle narancs színárnyalatú festékekkel és vörös rituális porral díszített kőszobrocskái állnak. A férfi, akivel épp csak az imént beszéltem, egy speciális kis vesszőnyalábbal söpri ki a szemetet a sövény alól s megigazítja a füstölőket, melyek markáns, émelyítően édeskés szagot árasztanak, ami, mellesleg, megtetszett nekem s még zavaros emlékeket is felidézett bennem, bár a jóég tudja, pontosan miről is.

         Szerettem volna közelebb menni ahhoz a helyhez, s lesétáltam. A felügyelő (vagy a szentély szolgálója?) megérezte a jelenlétemet, megfordult s egy ideig némán nézett rám, mintha azon töprengene, hogy megszólítson-e vagy sem. Bámulatos, de a tekintete közvetlenül a szemem láttára változott – tisztelettudón távolságtartóból, sőt, kissé tompa nehézfejűből valami teljességgel vonzóvá alakult át, ráadásul olybá kezdett tűnni, hogy ha az ember elég sokáig néz a szemeibe, akkor megtudhat valami olyat, amit semmi más módon sem lehet átadni.

         - Nem fényképezni jöttél?

         - Nem, csak szerettem volna közelebb jönni ide.

         - Miért nem nézted a szobákat?

         - Miért, mi érdekes van bennük?

         Felnevetett.

         - Nem tudom:), de mindennap emberek jönnek ide, sok ember, és az ablakokon keresztül néznek be a szobákba. Néhányan ráadásul nem csak egyszer jönnek el. Nem fér a fejembe, miért csinálják ezt. Nem tökmindegy, kinél hogy állt a szék vagy az éjjeliedény?

         Ő viszont nagyon is jól beszél angolul, s úgy tűnik, ezúttal több kedve van beszélgetni, mint öt perccel ezelőtt. Valószínűleg a szokatlan viselkedésem lehetett rá hatással – gondoltam én, s rögtön el is teltem saját fontosságom tudatával, kezdtem úgy érezni magam, mint egy lomha, felfuvalkodott varangy, aki nem vesz észre semmit a körülötte lévő emberekre gyakorolt benyomáson kívül. Végtelenül kellemetlen, bárgyú állapot, miért vagyok rá mégis hajlamos? Ledobtam magamról a varangybőrt s visszaváltoztam mindent tudni akaró kislánnyá.

         - Úgy van, pontosan, lám, én is egy párszor bekukkantottam az ablakokon, mire fölfogtam, hogy valami nagy ostobaságot művelek.

         - És ők tetszenek neked? - fordította figyelmemet a kőistenségekre.

         - Nem tudom, pontosan mi, de valami kimondottan tetszik nekem ezen a helyen. Valahogy nagyon zavaros ez az egész, egyelőre nem is tudom szavakkal kifejezni.

         - Ebben a helyben jelenlét van – nyomatékosan ejtette ki a „jelenlét” szót, ám én nem jöttem rá, mit is értett pontosan ez alatt a szó alatt.

         - Jelenlét?

         - Ők élnek – annyira könnyedén, ugyanakkor olyan érzéssel mondta ezt, hogy kínosan kezdtem érezni magam.

         - Kik?

         Könnyed fejbiccentéssel a kőistenségekre mutatott, s mindezt úgy tette, hogy teljesen meg voltam győződve róla: észrevétlenül igyekszik rájuk mutatni, mintegy félve attól, hogy elégedetlenségüket válthatja ki azzal, hogy olyan emberrel beszélget, aki nem fogja föl, hogy ők igenis élők.

         Nem tudtam, hogyan reagáljak. Nem hasonlít bolondra vagy fanatikusra, de magától értetődik, hogy én semmi módon nem tudtam még csak rövid időre sem beképzelni magamnak, hogy ezek a primitív, régi, itt-ott töredezett szobrok, lám, élők lennének.

         - Én magam hallottam, ahogyan beszélgetnek – folytatta, egyre csak rám nézve.

         - És miről beszélnek?

         - Nem hiszel nekem, ugye? – mosolygott kissé fölényesen.

         - A-a, nem hiszek. Nem azért nem hiszek, mert hogy kimondottan neked nem hiszek, hanem azért, mert amúgy sem vagyok vallásos, s amíg a saját szemeimmel nem látom, ahogy beszélgetnek, addig nem is fogok hinni ebben. Mert nem tudok, érted?:)

         Együttérzőn tekintett rám, akár egy süketre vagy vakra.

         - Ahhoz, hogy ezt meghalld vagy meglásd, nem elég pusztán csak nézni vagy hallgatni.

         - Akkor hát mi kell hozzá?

         - Ki kell nyitnod a szívedet és hinned bennük. És nem csupán hinni, hanem jobban szeretni őket valamennyi rokonodnál és barátodnál. (Nevetséges... jobban szeretni minden rokonodnál...)

         - Te tényleg láttad, ahogy beszélnek, vagy egyszerűen csak hiszel ebben?

         - Láttam, de az én szavaim számodra akkor is üresek. A nyugati emberek bizonyítékokat akarnak, de hogyan bizonyíthatnám ezt neked? Ha meg tudnád élni azt az irántuk való szeretetet, melyet én érzek, akkor nem lennének benned kétségek. Te kőszobrokat látsz magad előtt, én pedig élő szellemet. Te megszoktad, hogy abban lásd az élőt, ami mozog, beszél, nevet, és sajnos azt is megszoktad, hogy ne lásd az összes többi dologban. Én viszont azt tanulom, hogy ott lássam az élő lelket, ahol alkalmam adódik felismernem azt, s amennyiben az egy ember – akkor az egy ember, ha pedig egy kő – akkor az egy kő. Hogy is lehetne korlátozni Istent a megnyilvánulásaiban? Ha elég bölcs volt ahhoz, hogy megteremtse ezt a világot, akkor ez a bölcsesség valamiképpen már arra is elegendő kell, hogy legyen, hogy a szerető szív számára az ő bármely teremtményében megmutatkozzék.

         - Hasonlót olvastam egy Rámakrisnáról szóló könyvben.

         - Igen – szemei szenvedélyesen kigyúltak –, Rámakrisna legkedvesebb gyermeke volt anyjának, Kálinak. Mindig eljött a fiához, amikor az csak akarta. A fia mindenhol őt látta, mivel olyan szenvedélyesen szerette, hogy néhány évig nem is aludt emiatt. S mikor megszűnt érezni a jelenlétét, a földre vetette magát s vérben mosta az arcát, könyörögve neki a visszatéréséért. Rámakrisna olyan forrón szerette őt, hogy Káli nem mint fejeket vevő démon jött vissza hozzá, hanem mint a legkedvesebb gyermekével játszadozó anya. Talán te nem hiszel abban, hogy ez valóban megtörtént?

         - Nem tudom... Amikor Rámakrisnáról és Káliról olvastam, sírtam az engem csordultig betöltő érzelmektől, olyannyira élő és őszinte volt az, ahogy íródott... de akkor is, a kő számomra csak kő marad.

         - Ez két dolog közül egyet jelenthet – vagy nem jött el még az az idő, amikor az isteneknek egyszerre csak kedvük támad megmutatni magukat előtted, vagy pedig a szereteted ereje elenyészően csekély még.

         - De hiszen az egész életem is eltelhet így!!!

         - Nyugalom, csöndesebben:) Mégis mit gondolsz – a Találkozásnak e várása csak puszta időpocsékolás csupán? Mint a pályaudvaron a vonatra várás? Nem, ez itt teljesen más. Ez a várakozás... ez egy imádság, melybe beleadod egész szívedet. Akármit is csináljak, Rá gondolok, … Kálira. Akár egy szerelmes lány – mosogat, főz, beszélget a szomszédasszonnyal, de közben egy másodpercre sem feledkezik meg a szerelmeséről.

         - De hogyan tudhatnék arra gondolni, akit egyetlenegyszer sem láttam? Vagy te valójában egy szentképet szeretsz?

         - Nem, először egyszerűen csak hiszel abban, hogy léteznek istenek – ugyanúgy, ahogy léteznek emberek is. Nem tudom, honnan jönnek és hová mennek, de hiszek abban, hogy a szeretetet, a tudást, a szépséget, szenvedélyt és ihletett lelkesültséget testesítik meg... – mind a legértékesebb dolgokat, amit én csak el tudok képzelni magamnak, de még annál is ezerszer többet, mivel én csak egy parányi ember vagyok, s nem tudom fölfogni mindazt, amit Ők képesek befogadni magukba. S ha a hited eléggé erős és elszánt, egy reggel felébredsz, hozzákezdesz a szokásos teendőidhez, majd egyszer csak megfordulsz és megpillantod az istent, akit addig a napig egész életedben imádtál.

         - Veled történt már ilyen?

         Hallgatás.

         - Történt már veled valami hasonló? Miért nem akarsz erről beszélni?

         - Te vajon meghívsz-e egy harmadikat a hálószobádba, amikor a szerelmesed érkezik hozzád?

         (Miért – nagyon is érdekes volna kipróbálni...:)

         - És mi van Rámakrisnával? Hiszen ő mesélt a Kálival történő találkozásairól, nemde?

         - Rámakrisna még különbeket is megengedhetett magának. Ő maga is istenné vált, egy isten pedig mindent megtehet, amit csak kíván... ellentétben azzal, aki neki hódol. Nem tudok beszélni az istennel való kapcsolatomról. És ne higgy azoknak a fecsegőknek, akik telekürtölik az egész utcát azzal, hogy ismerik az istent. Ilyenből sok van Indiában, ám nekik csak a pénzed és a figyelmed kell.

         - De hogyan különböztessem meg azokat, akik ténylegesen is valakik, a csalóktól?

         - Ha egy csaló karmai közé kerülsz és nem tudsz különbséget tenni közte és egy igaz ember között, az azt jelenti, hogy ilyen a karmád, tehát temagadban is hazugság van. Én nem tudom, hogy te hogyan tudod megkülönböztetni őket. Számomra ez nem okoz nehézséget. Ha ránézek egy emberre, s az istenség iránt érzett szenvedélyem erősödik, akkor úgy vélem, hogy az az ember nem fecsegő.

         - És hogy volt az én esetemben?

         - A te esetedben kettős érzésem volt. Megtetszettél nekem, de valahogy bizonytalanul, mire azt gondoltam, hogy te is csak élményeket hajkurászni jöttél ide, mint ahogy mindenki más.

         - Hát... ez részben így is volt. De volt más is. Álmot láttam Shambaláról, s eszembe jutott, hogy Roerichék sokat írtak erről a rejtélyes országról. Ezért utaztam ide Naggarba. Viszont amikor megláttam a felügyelőnőt, már nem turistakíváncsiságból támadt kedvem beszélni vele, hanem, mert felkeltette az érdeklődésemet, van benne valami, ami vonz... És te hiszel abban, hogy Shambala létezik?

         - Olyan lazán beszélsz az istenekről és Shambaláról, mintha csak valami kirándulásról lenne szó. Természetesen hiszek abban, hogy létezik, csak éppen nem teljesen olyan formában, hogy azt el lehessen képzelni magunknak.

         - Mit értesz ez alatt?

         - Csak a hétköznapi emberek számára nem létezik, mivel semmi lehetőség sincsen sem arra, hogy a lábainkon elérjünk odáig, sem pedig arra, hogy mindenféle eszközökkel megfigyeljük, mert egy másik világban található, amely ezen a világon belül helyezkedik el, melyet szemeidnek hála láthatsz és kezeid segítségével meg is tapinthatsz.

         - Azt olvastam, hogy van bejárat ebbe a másik világba.

         Ismét elnevette magát, ide-oda toporgott a lábain, s letette oldalra a fatálat, melyben porrá tört vörösessárga virágok hevertek. Ezt a virágkeveréket ügyesen rákente a szobrok ajkaira és szemeire, kifestve azokat a soron következő esőig, lábaik elé pedig virágport szórt marokszámra.

         - Te minden bizonnyal valamifajta elvarázsolt kaput képzelsz magad elé jókora lakattal, melyet ha kinyitsz, ott terem Shambala. Ugye így van?

         - Hát, igen, valahogy így:)

         - Ahhoz, hogy eljussunk Shambalába, egészen más ajtót kell kinyitni, s ez az ajtó íme, itt van – mutatott a hasára.

         Ezt azért nem vártam, hogy pont a hasára fog mutatni!:) A fejére, a mellkasára, a szívére – az érthető lett volna, de hogy a hasára?...

         - Nagyon fontos lenne számomra, hogy tudjam: azt meséled, amit valahol olvastál vagy hallottál, vagy ez a te saját tapasztalatod?

         - Egyelőre még nincs ilyen tapasztalatom, egyelőre még nincs... de én bízom a tanítómban. Ő azt mondta, hogy ha a gyakorlatomat kitartóan végzem, ezen a helyen – ismét a hasára mutatott – különleges érzetek kezdenek fellépni, melyeket semmi mással nem fogok majd tudni összetéveszteni, s ez azt fogja bizonyítani, hogy ez a csakra kinyílik, s egyben ez is az, mely a Shambalába vezető első ajtót jelenti.

         - Azt mondod, hogy „egyelőre még nem”. Biztos vagy-e abban, hogy ez valaha is megtörténik majd?

         - Én, természetesen, nem lehetek biztos benne, mivel ez a szeretetem erejétől és az istenek jóindulatától függ, az utóbbi időben viszont különös leomlásérzet kezdett megjelenni a hasamban köldöktájt, mintha valami igyekezne kitörni onnan... vagy mintha valamifajta forrás akarna kibuggyanni, a föld sűrűjén keresztül törve át magának utat. Szokatlan, de kellemes érzés ez, s én pontosan tudom, hogy ez nem betegség, mivel amikor ezeket érzem, az istenek iránti szenvedélyem különösen ragyogóvá válik.

         - Ez tehát azt jelenti, hogy itt, Kuluban, nincsen semmiféle bejárat Shambalába?

         - Természetesen nincs.

         - Vagyis Roerich egy hazudozó volt?

         - Hazudozó? Dehogyis... szerintem inkább álmodozó volt. Vagy lehet, hogy átvitt értelemben beszélt arról, hogy megtalálta itt Shambalát? Talán azért, hogy az isten felé való törekvés azon kis szikráit gyújtsa meg az emberekben, melyek sehogy sem akarnak lángra lobbanni? Lehet, hogy tudatosan fordult ehhez a hazugsághoz, hogy felrázza az embereket az egykedvűségből? Persze, én nem tudhatom ezt, de nem olyanfajta ember volt, akinek figyelemre vagy pénzre lett volna szüksége. Leginkább egy őszinte útkeresőre hasonlított.

         Egy fényképezőgép vakuja mindkettőnket elvakított, mire eszembe jutott, hogy egy múzeumban vagyok. Kedélyes-közönyös arcú turisták egy csoportja hajolt ki fölénk, úgy vettek szemügyre engem és beszélgetőpartneremet, mintha mi is csupán fényképezni való látványosság lennénk. A felügyelő egy szempillantás alatt teljesen más emberré változott – ostoba tekintetű, tört angolsággal beszélő átlagos indiai lett belőle.

         - Mem, sok szép hely van itt a hegyekben. Melegen ajánlom Önnek, hogy menjen el holnap a Csandrakhani-hágóhoz. A fiam lehetne a vezetője, nem fog sok pénzt elkérni érte.

         Elképedtem ekkora változástól, s enyhe sértődöttség-felhő árnyéka borult fölénk. Teljesen értetlenül, de tartottam még az általa kezdett beszélgetés fonalát.

         - Hát jó... én magam is készültem mászkálni itt a hegyekben... de lehet, hogy nem holnap, mert akkor nekem pont...

         A gondnok félbeszakított.

         - Mem, javaslom Önnek, hogy holnap menjen föl a hágóra.

         Arckifejezésének szándékolt értelemnélküliségén keresztül átsuhant valami olyan, amitől egy pillanat alatt összeszedetté, halkká és komollyá változtam.

         - Jó. Holnap reggel szeretnék odamenni.

         - Akkor holnap reggel Radzs várni fogja Önt a hotel környékén. Melyikben szállt meg?

         - A Naggar Castle-ban.

         - Ó, az drága szálloda – bólogatott tisztelettudóan. – Tehát akkor holnap, reggel hétkor.

         - És mikor láthatlak majd még téged? Mindennap itt szoktál lenni?

         - Ha az istenek is úgy akarják – s vesszőnyalábját megragadva, folytatta a szemét kisöprögetését s a kiselefántok és emberfigurák orrának kenegetését.

        

 

<< Főoldalra

Forward >>