« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 13

A magasba repülve felordítottam és feltéptem a szemeimet. Még néhány szempillantás, és a barátságtalan ismeretlenség egy autóbusszá formálódott, mely épp a trópusi erdőkbe és cédrusokba vesző Kulu-völgy göröngyösén zötyögött keresztül. Távol a mélyben egy sötéteskék folyó dermedt szalagja. A civilizációnak sehol semmi jele, s ha nem lenne a busz zaja, érintetlen csönd honolna itt, melyet legfeljebb csak az eszetlenül óbégató kabócák törnek meg.

         Sötétedett. Többé már fel sem tűnt a fáradtság a rendkívül hosszú ideig tartó egy pózban üléstől – úgy tűnt, ez mindig is így volt és így is marad már, beleszoktam ebbe a félálomszerű, idővel viszont félig öntudatlan állapotba, s még a félórás pihenők idején is lusta voltam kimászni az autóbuszból. Az ülésem kissé el van ferdülve, a hátam huzalként rögzítve végig ugyanabban a testhelyzetben – ez volna a komfortos autóbusz... a „Local Bus”-okról pedig inkább ne is beszéljünk... leírhatatlanul szörnyű. Az ablak nem záródott rendesen, a léghuzat miatt pedig óráról órára hidegebb lett... a francba... a meleg kabátom a hátizsákban maradt, az pedig lent van a degeszre tömött csomagtérben... ördögbe is ezzel a vassal, amely valamiért meredezik elő a karosszériából... már az egész hátam szaggat tőle... újból kábulatba kéne esni... úgy kicsit melegebb van...

         A következő pillanatban valami kiszakított a látomásszerű képek, hangok és gondolatok örvényéből, melyek, úgy tűnt, már-már valamilyen fontos felfedezéshez kellett, hogy vezessenek.

         - Naggar, mem!

         Izgatott holdkórosként előmásztam, felkaptam a hátizsákom és megtorpantam a műút közepén, mely a feketeségbe vitt. Az autóbusz, förtelmes fekete koromáradatot köpve ki magából (hamarosan teleszarják ezek az egész Himaláját), tovagördült az éjszakába, otthagyva engem az úton a tiszta csillagos égbolt alatt, mely kupolájával szétterült a hegyek fekete hulláma felett. A sötétből feketés, ravasz fizimiska bukkant elő, melynek tulajdonosa pontosan tudta, hová igyekszem.

         - Mem, Ön Naggarba tart?

         - Mit jelentsen az, hogy „Naggarba”? Hát ez micsoda???

         - Ez még nem Naggar, innen még tíz perc autóval tovább azon az úton – intett karjával valahová a sötétségbe.

         - Mennyibe kerül?

         - Mindössze száz rúpia.

         A parányi mikrobusz egy karácsonyfára emlékeztet – az egész teleaggatva különféle színű villogó égőkkel, a belsejéből karácsonyi dalocskára emlékeztető, primitív motívum hallatszódik ki.

         - Oroszországból?

         - Hogy találtad ki?

         - Naggarban gyakran fordulnak meg oroszok.

         - Á-á, én meg már azt gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet az arcomra írva.

         - Az arcára írva???

         - Mármint, ezt nálunk így szokás mondani.

         - Á-á, értem...

         - Mit gondolsz, lehet most ott jó szobát kivenni? Elvégre már majdnem este kilenc óra van.

         - Lehet, lehet, minden probléma nélkül. Most kevés a turista, úgyhogy semmi gond.

         Minek mentem bele ebbe a hülye párbeszédbe? Valószínűleg teljesen megzakkantam a buszban ücsörgéstől... Hiszen úgyis elolvastam mindent az útikalauzban, teljesen indokolatlan elkezdeni azon aggódni, hogy nincs elég szabad szoba. Micsoda istenátka az aggódás... Minden nyílásba befurakszik... És tessék, most majd megfizetek azért, hogy feltettem egy kérdést, aminek semmi értelme, ezek után tonnájával fognak rám szakadni ugyanilyen hülye kérdések, amelyeket úgy szeretnek föltenni taxisok, gyalogosok és sokan mások:) Semmi kedvem sincs folytatni a párbeszédet, de annak gondolatára, hogy elzárkózzam a társalgástól, ki tudja, milyen reakciót váltva ki ezzel, kínos érzésem támad. Ahogy csak elképzelem, hogy na most akkor elhallgatok, úgy abban a szempillantásban bekúszik elém a feszengő némaság képe... de tulajdonképpen mégis mi az ördögért lesz ez a feszengés? Ülök egy sötét autóban és még csak az arcát sem látom ennek a taxisnak, vagyis akkor micsoda feszengésről is lehet szó egyáltalán? Mit számít az, miért hallgatunk – azért, mert el sem kezdtük a párbeszédet, vagy azért, mert én berekesztettem? Már megint az aggódás... na ha ezt itt most meg lehetne szüntetni... – felidéződött Danny képe, amint Lobszangról mesél. De éppen itt, az autóban, éjszaka, úton Naggar felé... nem a legjobb hely ez arra, hogy igyekezzem elsajátítani ezt a tudományt... de mégis, miért nem a legjobb hely? Akkor melyik hely a legjobb??? Amúgy meg honnan is tudhatnám, melyik hely a legjobb és melyik nem? Bizonyára meg kell próbálni mindentől függetlenül megszüntetni a nyugtalanságot... nem elfojtani, hanem igenis megszüntetni, a különbség nagyjából világos: elfojtani – vagyis saját magadnak elkezdeni úgy tenni, hogy nem érzed, becsapni magadat, megszüntetni pedig – az pedig pontosan annyi, mint felhagyni annak táplálásával... elkezdeni érezni valami mást – gyengédséget, örömet... felhagyni a táplálásával... elkezdeni érezni... hogyan? Ki iránt érezhetek itt most gyengédséget??

         A gondolatmenet – akár egy traktor keréknyoma: most azt fogom mondani neki, hogy „én nem szeretek magamról beszélni, most meg amúgy sincs kedvem beszélgetni”, erre ő, természetesen, megsértődik, de úgy csinál, mintha nem tenné, bennem pedig, természetesen, újra lesz alapja a növekvő nyugtalanságnak... újra lesz alapja... lám, elképzelem, hogyan történik ez bennem és tényleg – a nyugtalanság erősödik... de miért? Mégis, mi az, amit a nyugtalanság „indítóokának” nevezek? Tegyük fel, hogy a taxis agresszívabbá válik (hát, mondjuk Indiában ez nem túl valószínű feltevés), tegyük fel, hogy elvisz valahová máshová (csak azért, mert visszautasítottam a társalgását?... nem...) – nem, ez az egész így nem jó, valami teljesen másra gondolok. Ha a fellépésem eredményeképpen ilyen-olyan problémák tudnak föllépni, akkor ez csak arra lehet indíték, hogy magát az értelmét meggondoljam e cselekedet véghezvitelének, de hol vannak itt az okok az aggodalomra? Vagy mi van – talán amiatt aggódom, hogy a vágyam ereje legyűri a megvalósítása „ellen” szóló érvek erejét, és ennek nemkívánatos következményei lesznek a számomra, de még ha lesznek is – mire föl ez az aggodalmaskodás? A problémát fog kelleni megoldani, nem pedig nyugtalankodni... nem, ez már megint valahová máshová vezet.

         A gondolataim ugrálnak, akár a kisbuszunk a hepehupákon, ahogy kiugró sziklák és cserjék mentén haladva vergődik valahova fölfelé. Majd hirtelen, szinte villámcsapásként jön a következő gondolat – a fenébe is, hiszen egész ez idő alatt, amíg filozófusnak képzelem magam, teljesen megfeledkeztem a taxisról, s ő már rég megértette, hogy jó ideje nem figyelek rá, s el is némult. Tehát íme: úgy tűnik, itt van az a valami, amibe kapaszkodhatom – csak nehogy megint valami ostobaságnál kössek ki, el ne veszítsem a világosságnak ezt a szikráját. Még egyszer – egész idő alatt, míg a taxis beszélt hozzám, én hallgattam és a legkisebb figyelmet sem fordítottam a szavaira. Emiatt érezhettem nyugtalanságot. Igen. Volt rá okom. Másfelől viszont nem éreztem, de csupán azért, mert lefoglaltak a saját gondolataim. A lényeg... most ki fogom halászni ebből a lényeget... még egyszer... – érezhettem... aha – nem pusztán „képes voltam” vagy „tudhattam” érezni a nyugtalanságot, hanem még OKOM IS VOLT RÁ, sőt, mi több – hogy ennek ellenére mégsem éreztem. Vagyis – badarság minden ezekről az „okokról”. Az okok a nyugtalanság mögé sorakoznak fel, nem pedig valami törvényszerűséget határoznak meg a fellépésének elkerülhetetlenségéről... Viszont – ebben van valami... mielőbb ágyba kell kerülnöm... most úgy elheverednék... Dannyvel... hogy megtárgyaljuk vele a lehetőségeket és okokat... az alapokat... húznám őt minél közelebb az alapokhoz... szorítanám keményen... hogy megduzzadjon, megfeszüljön, kitöltse teljesen a számat...

         - Megérkeztünk, mem!

         Összerezzentem. Tessék, a francba... hová kerültem... nem, ilyen állapotban nem fogok agyalni semmin, aludnom kell.

         Tehát megérkeztünk. Na, ez kitűnő. Kirángatom a hátizsákomat. Nem, nem, véletlenül se érj hozzá, én magam is elboldogulok vele, egyedül... fogd a száz rúpiádat... elégedett... vagyis ez igazából ötvenbe kerül vagy mindössze harmincba....

         - Jó estétt, mem. Szobát szeretne? – kérdezi egy ügynök a vendégház lépcsőfeljárójáról, mely egy ugyanolyan újévi fenyő fényeiben pompázott. Mi van, ezeknél itt egész évben tart a karácsony?

         - Igen, szükségem van egy szobára. – Fogom a hátizsákot és bemegyek. – Hol van?

         - Hosszabb időre érkezett Naggarba?

         - Nagyon elfáradtam az autóbuszban, ezért most semmilyen kérdésre sem tudok válaszolni. Bocs...

         Valami „bocs” azért befurakodott... De még csak be sem furakodott, hanem egyszerűen kicsúszott a számon, hisz eszem ágában sem volt elnézést kérni. Ebben a pillanatban a zavar láthatólag elérte a tetőpontját és a másodperc egy kis töredékére el is vakított engem... Ha lehet, egy kicsivel még hülyébbnek és fáradtabbnak éreztem magamat ez után a „bocs” után. A lehető leggyorsabban meg kell feledkezni az autóbuszról, taxisról, bepállott ruháról, beállni a forró zuhany alá (ugye, remélhetem, hogy van itt meleg víz?) és egy ideig egyáltalán semmire sem gondolni...

         - Vehetek egy forró fürdőt?

         - Természetesen, mem. Bekapcsolja a bojlert és öt perc múlva már kész is minden.

         No, ez remek... most a zuhany alá, nem gondolni semmire... aludni... Nem, most az egyszer ezt nem engedhetem meg, hogy megtörténjen. A földre állítom a hátizsákot, leülök a szomorkás fényben úszó ágyra, folytatom az elmélkedést. Na szóval. Feltehetjük, hogy „megszüntetni” a negatív érzelmet egyúttal azt is jelenti, hogy olyan helyzetbe kerülünk, melyben egész egyszerűen nem lesz mit felszámolni, tehát abban az állapotban leszünk, mikor az egyáltalán nem is létezik. Igen, ezt jelenti az, hogy „megszüntetni” –  hopp, itt van, aztán lám, egyszer csak nincsen. De hogyan csináljam? Elvégre én nem vagyok jógi, képtelen vagyok csak úgy, parancsszóra fogni magamat, pláne, hogy közben még szórakozzam is valamilyen gondolattal, elfeledkezve a negatív érzelemről. Pedig most ment... igen... de következő alkalommal nem fogom tudni... hogyan változtassak ezen? Hogyan változtassam meg... hogyan tegyem meg újra azt, amit egyszer már meg tudtam tenni... ezúttal viszont „rendelésre” kell cselekedni.

         E kérdésen való kiúttalan rágódásban ücsörögve még néhány percig megértettem, hogy azonnal el fogok aludni, utolsó erőmből levetkőztem, letusoltam és álomba zuhantam. Közben vibráló felvillanásokkal suhant a nemlétbe a kérdés: „hogyan lehet ezt akaratlagosan csinálni?”, „hogyan lehetne?”...

 

<< Főoldalra

Forward >>