« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 12

...Az egész éjszaka a valóság és álom határán lévő gyötrő köztesállapotban telt - nagyon szerettem volna aludni, fáradtságom egyszerűen katasztrofális mértékű volt, ám teljes értékűen aludnom sehogy sem sikerült. A testem úgy fájt, mintha influenzás lettem volna, a fejem pedig még a bivalyerős fájdalomcsillapítók beszedése után is hasogatott. A hasamat időnként enyhe görcsök csikarták, s rettegve gondoltam arra, hogy rám jöhet a fosás, akkor pedig ki kell majd kászálódnom a sátorból, ki a dermesztő hidegbe és sötétbe, hogy lefagyasszam a seggemet, amely úgy szeretett volna melegben maradni!

         A reggel sietősen köszöntött be, a nap egy röpke pillanat alatt felmelegítette a levegőt, előbújtam a sátorból, de nem jött megkönnyebbülés – a fagyot és a változatlanul metsző szelet fullasztó hőség váltotta fel, még nehezebbé vált a légzés, úgy éreztem magam, mint egy izzásig hevített serpenyőben.

         Még soha nem esett ennyire nehezemre kiszabadítani magamat a hálózsákból és előkecmeregni a sátorból. Egészen kiment a fejemből, hogy szemüveget kéne húzni és bekenekedni a krémmel, ám alighogy előbújtam, a vakító nap egy szempillantás alatt emlékeztetett erre.

         - Na tessék, és tegnap még megsértődtél, hogy úgy társalgok veled, mint egy gyerekkel – morogta Oleg.

         - ??? De hisz egy szóval sem mondtam ilyet... Vagy talán igen?

         - Nem tökmindegy, ha egyszer így volt?

         Biztos voltam benne, hogy nem mondtam ilyet, bár egy ilyen sorvasztó éjszaka után már semmiben sem lehetett biztos az ember. Nem akartam többé erre gondolni – a visszaemlékezések, mint minden más is, nehezemre estek, az előttünk álló, Oleggal együtt történő mászástól való félelmem viszont egyre csak erősödött.

         A hófödte mezők egyetlen óriási lencseként tükrözték vissza a napfényt, közös fókuszpontba gyűjtve össze a meleget. Egyszerűen csodálatos – elviselhetetlen a hőség, a hó mégsem olvad, minden bizonnyal van ennek valami magyarázata. A levegőben teljesen mozdulatlan, dermedt havas-jeges kályha ez, melyben, úgy érzem, mindjárt megfulladok. Visszamásztam a sátorba, de azon nyomban ki is szökkentem belőle – valóságos szauna volt odabent.

         - Úristen, mégis hogy lehetséges ez – ilyen magasságban, hó és jég közepette –, kész gőzkamra!

         - Az árnyékban jó lesz – hallatszott a sátorból. – Mindjárt levesszük a tetőt, kinyitjuk a sátrat és minden oké lesz.

         A tetőből a srácok kis védőponyvát csináltak, egyik végét a sátorra erősítve, a másikat pedig hóba fúrt jégcsákányokkal rögzítve. Az árnyékban tényleg váratlan hűvösség támadt. Kezemet az árnyékról a napra ide-oda mozgatva figyeltem, ahogy egyszer kihűl, majd felmelegszik.

         - Igen, így van ez itt – Andrej begyújtotta a gyorsfőzőt, de enni egyáltalán nem akartam –, az ilyen hőmérséklet-különbség az árnyékban és a napon csak növeli a gondokat a hasadékzónában történő mászáskor, mivel a napon plusz nyolcvan fok is lehet, a hasadék árnyékában viszont – amikor leereszkedsz belé, hogy átjuss a túlsó végére – mínusz tíz, s ha a forróságban levetkőzve mész, akkor, néhány percre árnyékba kerülve, megfázhatsz, nagy magasságban pedig a hörghurut... az elég nagy probléma. Az olyan, meglehetősen mindennapi helyzetről már nem is beszélek, mint a hasadékba esés: még ha nem is süppedsz bele mélyen – lehet, hogy csak fél vagy egy méternyire, hiszen láncban mész, azonkívül megtarthat téged a hó is, mellyel gyakran teljesen ki vannak tömve a hasadékok –, tökmindegy, akkor is komolyan meg lehet hűlni az alatt a két-három perc alatt, amíg téged onnan kiráncigálnak.

         - Igen, a bronchitis az kellemetlen...

         Andrej szárazon felnevetett.

         - Az odalent van, hogy a hörghurut nem más, mint kellemetlenség, itt viszont nagy bajt és komoly életveszélyt jelent. A magasban a betegség kezdetétől a halálos kimenetelig csak napok vannak, legfeljebb kettő. A köhögés meg, ahogy látod, majdnem mindenkin úrrá lesz, és akkor tessék, próbáld meg eldönteni, hogy ez nálad most már kezdődő hörghurut vagy csak egyszerű köhögés. Ha bronchitis, akkor sürgősen csökkenteni kell a magasságot, ami, ahogy azt te is érted, megszakítja a mászást, viszont ha ez csak egyszerű köhögés, akkor lehet továbbmenni, de a hibás döntésnek nagy ára van.

         Szorongó ábrázatomat megpillantva, felnevetett.

         - Ne félj, ilyen kis magasságnál – 5000 méterig – nem olyan szörnyű ez az egész, de megfázni azért ilyen hőingadozás mellett itt is meg lehet, ezért még ilyen forróságban is téliesen kell öltözni.

         Az egész mászást, úgy, ahogy van, jóval másként láttam már, mint előtte. Akkor olyan embereket képzeltem magam elé, akik tele vannak elszántsággal, érzik a győzelem örömét, lankadatlanul vájják a jégbe a lépcsőfokokat, valójában pedig... valójában pedig teljes apátia lett úrrá rajtam, egyáltalán nem volt kedvem semmihez, ültem a hóra terített kis szőnyegen s még csak mozdulni sem bírtam – legkisebb mozdulatom is kényszeredett volt. Az óriási sötétített szemüvegtől borússá vált a világ, levenni viszont nem lehetett – a hó egy szempillantás alatt elvakított, néhány percen belül pedig teljesen meg lehetett vakulni. Szélcsendben a szemüveg állandóan bepárásodott, úgy kellett folyton kézzel törölgetni. Alulról gézmaszk takarta az arcom, máskülönben az egész hólyagossá pörkölődött volna, s úgy éreztem magam, mintha szkafanderben lennék egy sütőben... és egyáltalán, végtelenül cudarul éreztem magamat.

         Úgy döntöttem, hogy elzárkózom a reggelitől – képtelen vagyok magamba tömni bármit is, hacsak nem elkortyolni egy kis tyúkhúslevest... mit főzhettek ott a srácok... óóó... mindjárt hányok... kávé... halkonzerv...

         - Igen, ilyen ez a hegyibetegség – paskolta meg a vállamat Andrej –, semmi sem akaródzik, az ételtől való undor már-már a lehetetlenségig fokozódik, de nincs mit tenni – enni még a „nem akarok”-on keresztül is kell, különben nem fogsz tudni menni. Tömj magadba kaját, öblítsd le vízzel, akkor is, ha hányingered lesz. De te igazi hős vagy, nem nyafogsz, nem is panaszkodsz. És emlékezz: ha így fogsz ücsörögni, ahogy most, egyre rosszabb és rosszabb lesz csak.

         - Emlékszem... És mégis, mit csináljak?!

         - Amit akarsz. Akár csak vidd a hátizsákot egyik helyről a másikra. Persze, jobb, ha valami hasznosat csinálsz, a legjobb pedig, ha föl-le mászkálsz.

         - Ó!!! Mászkálni! Mégis mit képzelsz, még fölkelni is nehezemre esik...

         - Nincs más választásod, mint hinni a szavamnak. Minél többet fogsz legalább valamit is csinálni, annál könnyebb lesz fölkelni is. Itt senki sem fog segíteni – vagy te magad legyűröd a betegségedet, vagy ő fog legyűrni téged. Kelj fel és kezdetnek láss neki a hátizsákod pakolászásához. Pár nap múlva elkezdesz akklimatizálódni, könnyebb lesz majd.

         Míg összekészítettem a hátizsákot, szemem sarkából Olegre pillantottam – komor volt és még csak ránk sem nézett. Ismét előtörtek az épelméjűségével kapcsolatos kétségeim s egy új aggodalom, hogy miképp beszélhetnék erről Andrejjal úgy, hogy Oleg ne sejtsen meg semmit. Visszatértem Andrejhoz és jeleztem neki a szememmel, hogy szeretnék vele félrevonulni. Meglepett arcot vágott és valamit mondani készült, ám én rögtön az ajkaimhoz szorítottam az ujjaimat, izgatottságot és kérést is jelezve ezzel. Az egészből semmit nem értve végül is szótlanul felvette a jégcsákányt.

         - Menjünk, vessünk egy pillantást a mai hóra. – Andrej felém dobta a kötél végét és felfelé lépkedve taposni kezdte az utat.

         Nekem úgy tűnt, hogy Oleg még jobban elkomorodott, s mintha ezt ő maga is észrevette volna, mintegy belefülelve saját zord hallgatásába, ám nem találva rá magyarázatot... Vagy ez csupán a szemüvegemtől van, hogy az arca ilyen kékeszöldnek látszik, én pedig a fáradtságtól, a szédülési rohamoktól és a mindennek hátterében ott levő nyugtalanságtól nagyon gyanakvóvá váltam? Akárhogy is volt, én mindenesetre beszélni akartam Andrejjal, elmondani neki az aggodalmaimat.

         - Te biztos vagy benne, hogy Oleg pszichésen egészséges? Tegnap, mikor elaludtál, mesélt az utazásairól, s néha valódi őrültet láttam benne. Neked nem tűnik úgy, hogy nincs eszénél?

         Andrej arca elégedetlen grimaszba torzult.

         - Micsoda baromságokat beszélsz? Nem, én semmi ilyet nem veszek észre. Mégis mi ütött beléd? A hangod is ideges, elcsukló. Mindez számodra tűnik így, viszont én ismerem Oleget, szellemileg egészségesebb ő sokaknál.

         - Te korábban ismerted őt! Hallottad volna, mit mondott tegnap, és ami a legfőbb – HOGYAN mondta mindezt. Andrej, én félek ilyen emberrel továbbmenni. Bármit kinézek belőle, amit csak el tudsz képzelni.

         - Maya, hallgass rám, ez csak a hegyibetegség. Elfáradtál, nem aludtad ki magad, most mindent más színben látsz. Le kell nyugodnod, különben veled lesz veszélyes továbbmenni.

         - Velem??? – teljesen váratlanul a legerősebb felháborodás kerített hatalmába.

         - Na látod, milyen túlozva reagálsz...

         - Igen, igaz is, túlzás – kínosan kezdtem érezni magam az érzelmeim miatt. – De tegnap jól voltam és mégis egy őrültet láttam benne.

         - Tegnap már kezdett kijönni rajtad a hegyibetegség, mindig az este folyamán támad, úgyhogy fejezzük is be ezt a beszélgetést, annál is inkább, mivel ideje készülődni és elindulni felfelé. Hamarosan felázik a hó és nehéz lesz majd lépkedni. Ha enyhülnek a tünetek, este 7-8 óra tájban fekszünk majd le aludni, felkelni és továbbmenni pedig éjjel három körül fogunk, úgy könnyebb. A fagyott hó kemény réteget képez, azon pedig hátizsákkal is lehet menni anélkül, hogy belesüppednénk vagy bukdácsolnánk.

         - Valóban olyan szilárd és erős lehet az a jeges hókéreg, hogy hátizsákkal együtt elbír téged?

         - Hát... ha engem nem is, de téged elbír. Végső esetben le lehet venni a hátizsákot és kötélen vonszolni magunk mögött. Ebben a magasságban ösvényt taposni, minden egyes lépésnél süppedve-bukdácsolva a hóban... bizony, ez kész gyötrelem.

         Elképzeltem magam előtt, ahogy megyünk, madzagon rángatva magunk után a kövér, el-elakadó hátizsákokat, s felvihogtam – na, ez aztán a hamisítatlan diliházbeli jelenet...

         Visszamentünk a sátorhoz. A sapka és a méretes napvédő szemüveg majdnem teljesen eltakarta az arcát annak, aki így megrémített, s én kétségbeestem attól, hogy Andrej személyében elvesztettem a támaszomat, s hogy vagy követelnem kell, hogy menjünk mindannyian lefelé, hiszen a visszafelé vezető utat nem fogom tudni megtalálni egyedül, vagy kénytelen leszek fölfelé menni, egyre növekvő nyugtalanságtól és hegyibetegségtől mérgezetten...

          

 

<< Főoldalra

Forward >>