« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 10

- Kislány, kicsikém… milyen kellemes így simogatni téged. Emlékszel, hogy van tibetiül az, hogy  „cirógatni”? Csurcsurdzse... ugye szép? Nézz rám, szeretném látni a szemeidet.

         - Fáj a fejem:). Milyen jó is ez – így hemperegni, dédelgetni a másikat, érezni egymást, kívánni egymást… erősen marokra fogtam ruganyos farkát, mire az lüktetni kezdett a kezemben.

         Danny egész testével hozzám nyomult… már előre felnyögött a gyönyörtől… Milyen gyöngédek a kezei… és milyen erélyesek, állhatatosak, ahogy szorítják a csípőm, végigpaskolják a fenekem, meg-megcirógatják a pocim, de egyelőre még csak nem is érnek sem az elálló melleimhez, sem a vágytól nedves puncimhoz… A kéj szikrái mindenfelől ezernyi kis szökőkútból törnek fel, a mélyben pedig mind élénkebben kap fel a láng, nyelveivel égető-marón perzsel, mintha forróság nyaldosná belülről a testemet.

         …Kívánsz? Hol a suttogás, hol a visszhangja árad szét a testemben… Mondd, hogy kívánsz engem, azt akarom, hogy mondd… nyúlj oda, milyen nedves… leheletfinom érintés, kigyúló pillanat… Akarom… még, még, érints meg… Tetszik, amit akarsz… nyelve a cicimhez ér… érzékien hajló hát… Még! …Kislány… Még! Milyen forró a levegő… mikor hát?? Ajkaival rátapad a lábujjaimra, ez már kibírhatatlan, most felordítok – a farkad ennél ruganyosabb egész egyszerűen már nem is lehetne… Én is meggyötörlek… ez az... igen, így... na, nyugi, eszedbe ne jusson elmenni… addig kínozlak, amíg csak akarom… árnyak gyors illanásai… Milyen finom ujjacskáid vannak… és érzéki térdeid… de hisz csuromvíz vagy… váratlan erővel irányba állítja a csípőm… az egész testem kívánja őt – na, ez egyszer, ha ennyire akarod, hát nesze!

        

         ...Arcomon érezve Danny szuszogását, ébredezni kezdtem, miközben hozzásimultam. Testem felidézte az éjjeli szenvedélyt, s a hasam közepéből minden irányba vágyvillámok cikáztak szerteszét, oly heves vágyé, hogy néhányszor görcsösen beleremegtem. Kinyújtottam a karom... milyen klassz... ő is alszik, milyen puha és gyengéd... aha... úgy tűnik, már nem is alszik... :) A hátamra döntött, teljes tenyerével megragadta a pinám – erősen, de nem durván, a kezében szorongatta, markolássza...

         - Te még mindig tocsogsz, kicsikém... tüstént maga alá gyűrt, s úgy hozzászorított az ágyhoz, hogy semmi esélyem ellenállni a nyomásának.

         Néha tetszik az a mókázás, amikor a pasi lehetőséget sem adva semmifajta ellenkezésre fogva tart, és most éppen ezt akartam. Vállánál fogva átkaroltam, lábaimat engedelmesen széttártam... Milyen forró! Kezdek ellenszegülni, igyekszem ellökni magamtól, kicsusszanni, „gyerünk, kapj el” - suttogom hangosan, kígyóként tekergőzve puhán kiszakítom magam, ám a ruganyos erő ellenállhatatlanul szétnyitja a szeméremajkaim, de be még nem megy – Danny egy percre megállt, s oly mélyen pillantott a szemeimbe, mintha a horizontot látta volna meg bennük...

         - Akarod?

         - Igen... csak ne siess... még lassabban... állj, állj... ne mozogj egy darabig, igen, várj, ne gyere mélyebbre...

         - Lassan fogok mozogni, egyelőre csak cirógatlak a farkammal, bár úgy szeretnélek jó alaposan megdugni téged, kicsilány!

         - M-m-m:) Ha így fogsz nézni, én most azonnal elmegyek!

         - Hát de mi mást csinálhatnék veled, te kis falánk nőstény tigris... Csak néznélek és néznélek és bámulnék rád... milyen szép vagy... milyen heves... Még lassabban?:)

         - Danny, ez kibírhatatlan, egyszerűen kész csoda, hogy nem mentem még el.

         - Én ugyanígy vagyok ezzel, bébi, ugyanígy.

         - Na gyerünk, gyere... mélyebbre, még...

         És ismét sebes kéjáradat hasítja végig a gerincem, megnyitja a fejtetőm, valahol nagyon magasan felrobban és szenvedélytől izzó szikrákkal hull lefelé, akár egy díszlövés össztüze.

         Meddig tart e cafatokra robbanó üdvösséggel való érintkezés? Néhány másodpercig? Egy percig? Nekem kevés, ez nekem nagyon kevés... és sehogy sem sikerül elidőzni ott, magán a csúcson. A gyengédség még tart hosszan, de már nem olyan élénk, mintha matt ködfátyolba lenne burkolva... most hosszú, babusgató szexre vágyom... igen, így, ez az... addig, amíg csak bírod... akár egy egész örökkévalóságig...

 

         - Ma van itt az utolsó fizetett napom, és őszintén szólva nem akarok itt maradni, bár egyelőre fogalmam sincs, mihez kezdjek a továbbiakban.

         - Mi lenne, ha elutaznánk együtt Daramszalába?

         Hogy én milyen éhes vagyok! Ez a reggeli nem volt elég, még akarok.

         - Mindenben telhetetlen vagy:)

         - Te csak ne röhögj, ha téged is úgy megerőszakoltak volna, ahogy engem ma éjjel... és reggel... aztán még egyszer reggel:)

         - Na szóval akkor megyünk?

         Az ég, a benne tükröződő tó... reggel óta ez a frissesség... mit akarok tulajdonképpen? Akarok-e egyáltalán valamit? Én nem tudok akarni... furán hangzik - „akarni tudni”... igen, én már rég elfelejtettem, hogyan kell úgy igazándiból akarni, erősen, masszívan, örvendezve, én hozzászoktam ahhoz, hogy a vágyaim - azok egyáltalán nem is „vágyak”, hanem ilyen-olyan „szeszélyek” meg „különcségek” - és észre sem vettem, hogyan történt az, hogy úgy kezdek viszonyulni a vágyaimhoz, mint bosszantó, zavaró akadályhoz vagy valami nem túl illő, majdhogynem szégyellni való dologhoz, de hisz ez még egészen a legkisebb gyerekkoromig nyúlik vissza... és most, mikor kidugtam a fejemet a fullasztó posványból, mikor körülöttem mindenhol szabadság van, most nekem újra kell tanulnom az akarást.

         - Nem, Danny, amit most a legkevésbé szeretnék, az az, hogy kötelékeket alakítsak ki. Nagyon jó veled, de így a világon mindenről meg lehet feledkezni, és én végülis nem pusztán csak utazgatni jöttem ide. Úgy gondolom, hogy találkozhatunk egy-két hónap múlva, az is lehet, hogy pont Daramszalában, de nem akarom, hogy egy pár legyünk. Ugye érted, miről beszélek?

         Néhány másodpercig szomorúságot láttam a szemeiben, de ez a benyomásom gyorsan szertefoszlott.

         - Igen, értem. Az első héten ki sem mászol az ágyból, s az egész világ mesének tűnik csupán. A második héten már kezd lassacskán beszivárogni a szürkeség, de te még sétálgatsz kézen fogva, aztán viszont a köznapiság váratlanul lendületből fejbe kólint, de te továbbra is színleled, hogy még mindig szerelmes vagy, hogy még mindig nagyon akaródzik egész éjszakákon át csókolózni egyhuzamban és egymás karjába csimpaszkodni... Így gondoltad?:) - elnevette magát, és én ekkor teljesen biztos voltam abban, hogy nincs benne csalódottság, hacsak nem enyhe szomorúság.

         - Igen, pont így. Mennyire szeretném, hogy másképp legyen! Gondolod, hogy ez lehetséges?

         - Nem tudom, Maya, ezt én is nagyon szeretném, de ez jobban hasonlít valami ábrándképre. Legalábbis én még nem találkoztam ilyennel az életben.

         - Lehet, hogy ez megvalósítható, de csupán csak egyetlenegy emberrel? Te hiszel a „másik feled”-ben?

         - Ahogy egy nyugati guru mondta (és én egyetértek vele) – a másik feled létezik, de jaj! - mert ő saját magadban található.

         - Az is lehet... ám minden egyes alkalommal, mikor szerelmes leszek, valami másban hiszek. Amúgy meg az ilyen alapvető magány ötlete egyrészt vonzó, ugyanakkor ijesztő is számomra.

         - És mi van, ha annak számára megszűnik ez az egyedüllét, aki megtalálta magában ezt a másik felet?

         - Nem hiszem... nem akarom azt hinni, hogy ez így is van. Igen, a magány érzése... az mély, lélegző valami, az önmagában még nem rettentő és nem is nyomaszt, de... valahogy ennek az egésznek máshogyan kell lennie, nem ilyen lineárisan, de hogy hogyan – azt magam sem tudom. Nagyon szeretnék hinni valami „hátha mégis”-ben.

         - Mit érzel olyankor, amikor elképzeled, hogy teljesen egyedül maradtál és soha többé nem lesz senki a közeledben, csak a rövid találkák, kötöttségek, elvárások nélkül...

         - Elragadtatást és félelmet egyidejűleg.

         - Én is. Mert hát a félelem ott van valahol fönt, olyan, akár egy gennyes var, mely végül leválik. Amikor így látok, elementáris ösztönként kezdem megélni a világot, s minden lépés örömteli visszhangként csendül meg benne. Érted?

         - Azt hiszem, értem... érzem. És ez fura, de jó érzés arra gondolnom, hogy lehet, hogy soha többé nem találkozunk. És nem azért, mert én nem akarom ezt a találkozást, hanem azért, mert úgy foglak fel, mint egy ösztön feltörését, a nem várt boldogságban való csobbanást, és nem úgy, mint a pasimat, aki mindig kéznél van.

         - Igen, igen! Én is úgy érzékellek téged, mint egy ösztönt, amikor nem tudom, mi lesz holnap és találkozunk-e még valaha... De akkor is – hová utazol tovább?

         Tovább? Fogalmam sem volt, hová utazom tovább, nem volt semmilyen irányjelzőm vagy határozott szándékom. Minthogy a „kulturális értékek” érdekeltek legkevésbé, az útikalauzok tanácsai semmiben sem lehettek segítségemre. Csak egyvalamit tudtam biztosan – hogy többet nem akarok Sri Nagarban maradni.

         A shikara átszelte a tó vakító testét, míg engem, egymagamban, elhozott. Addig bámultam a víz és a nap játékát, míg bele nem fájdultak a szemeim. Nekidőltem az ülés támlájának és ott helyben aludni támadt volna kedvem. Kellemes álmosság volt ez, Dannyre emlékeztetett... és azon nyomban megéreztem a jelenlétét. Úgy tűnt, csak ki kell nyitnom a szemeimet, és máris meglátom őt. Meglepő, de én ezt nem éreztem önbecsapásnak vagy képzelgésnek, én valóban ott éreztem őt a közelben! Vagy igazabb, ha úgy mondom, hogy minden észlelésem ugyanolyan volt, mintha ott lett volna mellettem? De hát mi is az az elválás? És mi az, hogy „együtt lenni”? Ha egy szobában ülök az imádott pasimmal és rá sem nézek, akkor mi együtt vagyunk vagy sem? Vagy ha nemcsak hogy nem nézek, de még csak nem is gondolok rá, akkor mi most együtt vagyunk vagy sem? És ha én most igenis úgy érzem őt, mint aki nagyon is közel van, csak nem látom őt, akkor vajon együtt vagyunk vagy sem? Hol lehet megszabni ezt a határt? Kicsit kell csak leásni ahhoz, hogy ott, ahol látszólag mindig minden világos volt, hirtelen egy szakadék tátongjon...

         A hűs takaró alá bújva még mindig ezen gondolkodtam, s minél tisztábban láttam, hogy nem értem, mi is az, hogy „együtt lenni”, s mit jelent az, hogy „nem együtt lenni”, annál erőteljesebben jelentkezett a sejtés – hogy szinte már-már felnyílik valami olyasmi, ami valamennyi, világról alkotott elképzelésemet fenekestül felforgatja.

         ...Zengő kacaj, nagy fahinták, csillogó fű és aranyló fák, a felhők, akár mesebeli madarak szárnyai, mosolygó nap, bújócskázó szél... Ez valamikor már megtörtént? Vagy ez csak álom? Ha ez álom, akkor sosem akarok felébredni... És mégis, ez mind volt már a múltban, nagyon régen, kicsi gyermekkoromban... A keskeny ösvények, melyeken szaladok, titkosan és varázslatosan kanyarognak, fölvetem a fejem, s a hatalmas fák mancsaikat nyújtják nekem, akár a jóságos óriások, a lombkorona pedig fürdik a sűrű napfényben, melyet megérinthetsz piciny ujjvégeiddel...

<< Főoldalra

Forward >>