« Maya »
Volume 1: « Vis kisebb »
Chapter 09Az álmon át tapintatos kopogás hallatszott, s egy finom erotikus hullám eszembe juttatta Dannyt. Kiáltottam, hogy azonnal megyek, gyorsan felöltöztem s kikászálódtam az utcára. Danny ott várt a rozoga fakorlátra támaszkodva. Ez a srác határozottan tetszik nekem, szeretném kézen fogni, érezni az ujjai érintését... ilyen finom szexuális játékra többnyire csak az ismeretség legelején van lehetőség, mikor a szenvedély még csak születőben van.
- Szia, Maya! - szemeiben ott ugrált ugyanaz a kisördög, mely bennem is valahol mélyen és lent az alhasam tájékán. - Van itt egy jó kis étterem a közelben, elvileg úgyis vacsorázni akartál, nem?
- De még mennyire. Úgyhogy nyomás van, faszikám!
A „faszikám" szótól meghökkent kissé, ám ravasz mosolyra fintoruló, pisze orromra tekintve átértékelte a hallottakat (gyerünk, engedd ki a fékeket, szokj hozzá, hogy neked én nem kaméliás hölgy vagyok).
Odavonszoltam a shikarához, beleszökkentünk s elhaladtunk a vízre fényfoltokat vető úszó házak előtt. Ezek a belülről kivilágított csónak-házak olyanok, mintha nagy, fonott burájú állólámpák lennének, melyek belsejében oly könnyen kirajzolódik valami meseszerű élet. Vízcsobbanások, távoli, de szépnek és dallamosnak hallatszódó zene, az éjszakai madarak ritka trillái - mindez megbűvöli, áttört fodrokkal lepi be a mélységes csend felszínét.
Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy éreztem a melegét és az illatát. Milyen jó, hogy nem használ semmilyen parfümöt, s hogy érezhettem, milyen az ő saját illata - napsütéses és nyugodt. Danny mintha ráérzett volna a hangulatomra s erélyesen, de gyengéden átkarolta a vállamat s magához húzott... Sem egy csók, sem másmilyen átlagos forgatókönyv - egyszerűen csak szorosan magához húzott, s ez máris erotikus benyomások tömkelegével árasztott el, enyhén megszédültem, s minden csiklandós üdvösségek villanásaiként érződött a melleimben. A hol közeli, hol távolról idehallatszó zene, mely behízelgőn terült szét a vízfelszínen úszó lótuszok között, különösen édesen fonódik egybe az érzelmeknek e gomolyagával, hisz maga is olyan, akár egy erotikus érintés. Az alhasamban, ott a legmélyén már most tompán lüktet az élvezet, s egész testemben föntről lefelé csordogál az édeskés, leheletfinom érzés, akár egy álombeli sűrű, nehéz folyású víztömeg.
- Itt van egy terasz kilátással a tóra, odamegyünk?
- Igen, a terasz az pompás lesz. Menjünk!
Odaeveztünk az étteremhez. Az alacsony, puha, kis sezlonokra emlékeztető fotelekben ülni és félig elfeküdni is lehetett. Minden asztalkát sűrű lombozatú, dézsákban növesztett bokrok választanak el egymástól, egy nagy lámpa puha, meleg fényt áraszt magából, mely csupán karnyújtásnyira tolja odébb a sötétséget. Valahol a sarokban alig hallhatóan mantra szól s füstölők illatoznak. Enyhén irányba állítottam a fotelomat, lábaimat kinyújtottam s Dannyhez fektettem őket - egyenesen a térdei közé. Elkapva a tappancsaimat, meglehetősen leplezetlenül szorongatni és simogatni kezdte őket. Még egy picivel lejjebb ereszkedtem, s a lábacskáim egészen bebújtak az ő lábai közé. Ruganyos forróság volt ott... Belenéztem a szemeibe s csöppnyi lábujjaimmal gyengéden megnyomogattam... ez a játék elragadó (csak el ne menj, kisfiú)... Egy őrült gondolat jutott eszembe. Ráérősen ejtettem ki minden szót, átadva őket a minket egyesítő térnek:
- Danny, ha én... arra kérnélek... hogy gombold ki a farmerodat... és vedd elő a farkad... és add át kínzásra a lábacskáimnak... megtennéd?
Ujjacskáim alatt meglehetős merevség támadt - valószínűleg már most fájdalmasan érintette őt is a helyszűke. Danny légzése szaporábbá vált, egy másodpercig ingadozott, alig észrevehető pillantást vetve körül, még egy másodperc, mialatt meggyőződött róla, hogy teljes intimitás vesz körül bennünket, de még ha felénk jön is a pincér, úgysem vehet észre semmit a fotel mélyének teljes sötétjében. Danny kezei megindultak lefelé, de megállítottam őt.
- Nem értettél meg, én nem arra kérlek, hogy így cselekedj, hanem csupán azt kérdezem, hogy megteszed-e, ha megkérlek rá.
Megértette a játékomat.
- Természetesen.
- Előveszed és átadod magad a lábikóimnak?
- Előveszem...
- Akarod?
- Akarom...
Egymás szemébe nézve rövid mondatokat váltottunk egymással, melyek értelme kisebb jelentőséggel bírt, mint magának a kiejtésüknek ténye egy ilyen helyzetben.
- Danny, milyen?
- Akar téged...
- Érzem... milyen forró és merev... nem fáj neked, hogy így megfeszül és szűk neki a farmer?
- Kicsit fájdalmas...
- Szeretnéd megcsókolni a piciny lábaimat?
- Igen...
- Megcsókolnád mindegyik ujjacskámat? Érintsd meg, nézd, milyen helyes kis lábikóim vannak.
- Megcsókolnám...
- Képzeld csak el, hogy ha most előveszed, én körülfogom a lábujjacskáimmal... képes lennél nem elmenni?
- ...
- Képes lennél rá?
- Lehetséges...
- Nem lennél képes... képzeld el, hogy összeszorítom a lábaimmal, nyomogatom, élesztem benne a vágyat, mire hullámokban tör elő a forróság, s te nem tehetsz ez ellen semmit, akaratlanul is átadod magad az élvezetnek és elmész, s én érzem, milyen szégyentelenül rándul meg a farkad minden egyes alkalommal, ahányszor a soron következő spermasugár kitör belőle... egyenesen a zoknimra... hú, de forró...
- Várj, állj... hagyd abba... különben én már most...
Na bumm!! Lendületes ökölcsapással vertem az asztalra. Danny összerezzent s kis híján felszökkent a helyéről. Az indiai pincérek tyúkokként rebbentek fel valahol a kávézó mélyén, de mindjárt el is csendesedtek.
- Danny - elvettem a lábaimat, előrehajoltam s egy SS-tiszt tekintetével egyenesen a szemébe néztem. - Fejezzük be azt a párbeszédet, melyet a pataknál folytattunk a tibeti lámádról. Tegyünk pontot a végére, hogy ne maradjon semmi kimondatlan dolog a múltban. A lehető legközvetlenebb és -nyíltabb leszek hozzád, mivel izgatsz, vonzódom hozzád, és nem csak erotikus értelemben, ezért csak őszintén. Csapjunk bele, s hagyjunk fel teljesen a negatív érzelmekkel... Ez a tanács számomra az abszurditás tetejét jelenti - ugyanaz, mintha azt javasolnád, hogy szeressünk minden embert, ezért vagy a te lámád közönséges fecsegő, akiket ki nem állhatok, vagy te értettél félre valamit.
Úgy tűnik, Danny farmerében a vihar egy szempillantás alatt lecsendesedett, székét az asztalhoz húzta, kezeit pedig ökölbe szorítva az asztalra fektette.
Némán eltelt egy perc.
Majd még egy.
- Danny?
- Jól van, elmondom végig azt a történetet, s azután együtt átgondoljuk, mit jelenthet ez az egész.
- De... én képtelen vagyok együtt gondolkodni...
- Maya?
- Mi van? Mit Mayázol? - még valamit akartam mondani, valami otrombaságot, vagy egyszerűen csak sírva fakadni, mert éppen olyanom támadt... egy percre minden értelmetlennek, nyomorúságosnak tűnt - itt ül két idióta, meséket mond egymásnak, sírnak-rínak, az élet meg szépen elhúz mellettük, most akkor beszélj vagy ne beszélj... - Oké, Danny, felejtsd el ezt az egészet... Szóval, mi történt ott?
Danny még egy percig figyelmesen nézett rám, nyelve hegyét viccesen kidugva. Egy bölcsis kép termett előttem: ül a Hüvelyk Matyi egy fazékon, s a nyelve hegyét ugyanígy kiölti... fázom, késő este van, csempézett padló, minden idegen... igen, minden idegen - ezt az érzést büszkén cibáltam végig egész életem folyamán - az érzést, hogy teljesen idegenként létezem ebben a fakó, szegényes tányérban.
- Mikor ezt a tanácsot hallottam Lobszangtól, értetlenkedő zavar és csalódás fogott el, körülbelül úgy, ahogy téged is. Ha ezt egy kávézó asztalkája mögül mondta volna valaki, minden bizonnyal úgy cselekszem, ahogy te ott a hegyekben: felkelek és hazamegyek. De ezt egy olyan ember mondta nekem, akinek már maga a jelenléte ékesebben szólt bármilyen szónál. Természetesen nem tudom szavakkal átadni azt a légkört, de ez az ember... nem is tudom, hogy mondjam - a jelenlétében éreztem valami olyat, ami átható élénkséggel visszhangzott bennem, egy pillanatra még sírhatnékom is támadt, hozzásimulva, ahogyan a gyerekek bújnak az anyjukhoz, és nem az önsajnálattól, hanem a mélyről jövő elragadtatástól, mintha megtaláltam volna a kincses szigetemet, és mindez velem történt meg! Nincs hajlamom az ömlengő szentimentalizmusra, nem zokogok éjjelente a párnámba, nem olvasok verseket fennhangon és nem verem a mellem az utcán deklamálva:) Tehát racionális vagyok és nem hajlok a... ahogy te mondtad... igen, szóval nem kenyerem a habzó-felszínes egzaltáltság, épp ezért lehetetlen volt mindazt, amit éreztem a jelenlétében, a kialvatlanság vagy a túlzott befolyásoltság számlájára írva elhessegetnem... Szomorúan mondtam, már előre látva valami unalmasan tiszteletteljes végét a párbeszédnek, hogy szerintem ez lehetetlen, mármint a negatív érzelmek megszüntetése, mire ő azt felelte, hogy nincs jelentősége annak, amit én erről gondolok, annak viszont van, hogy készen állok-e arra, hogy ilyen célt állítsak magam elé és el is érjem, kerüljön akármibe is, vagy nem állok készen. Megértem-e, hogy ez a feladat a legmagasabb szinten fontos, melynek megoldása nélkül nem lesz semmi sem, semmilyen út, semmilyen buddhizmus, semmilyen kereszténység, semmilyen megvilágosodás, az égadta világon semmi - vagy én nem értem ezt, nem érzem így?
- Danny - türelmetlenül félbeszakítottam, - hiszen fontos, fontos ez a feladat, de megoldani lehetetlenség, hol láttál olyan embereket, akiknek ez sikerült?
- Pontosan ugyanezt kérdeztem tőle én is! Azt felelte: "És te hol láttál olyan embereket, akik ezt a feladatot tűzték ki maguk elé s igyekeztek azt teljes komolysággal és önátadással megvalósítani? Ám ha akarsz látni valakit, aki kitűzte maga elé és meg is valósította ezt a feladatot, akkor hát itt van előtted."
- Szeretnék rátekinteni... mégiscsak érdekes: egy ember, aki teljességgel felhagyott a negatív érzelmekkel... ha ez nem csak olcsó pózolás... És hol lehet megtalálni ezt a lámát, ugye, valahol itt van Indiában vagy Nepálban?
Danny elmosolyodott és bólintott.
- Mintha csak a szomszéd szobában lenne... csak hát... hallgass tovább.
A bennem ülő kisördög váratlanul csóválni kezdte a farkát, jelt adtam Dannynek, hogy hallgasson, vállaimról leengedtem mindkét pántot, melyek kicsiny ruhámat tartották, s hagytam, hadd csusszanjon lejjebb szép lassan. Tekintete alatt meztelen bimbóim megfeszültek s szégyentelenül meredeztek.
- Szeretnéd megérinteni?
A hallgatás minden szónál többet mondott.
- Hát nyalogatni, szívni, markolászni? ...gyengéden és erősen megragadni, kezeidben tartani a cicijeimet, gyömöszkélni őket s a szemembe nézni - akarod?
Imádom a kontrasztokat...
Kivártam még egy fél percet, mielőtt felöltöztem volna. Danny nyelt egyet, majd folytatta.
- Nem számítva különösebben semmire, megkérdeztem, megtanulhatom-e ezt, mármint van-e valaki, akitől megtanulhatnám. Lehetséges-e, hogy akár ő maga tanítson vagy legalább elárulja, kinél tudnék tanulni? Hogy jó benyomással legyek rá, azt mondtam, úgy érzem, olyan ember vagyok, aki már jelentős mértékben mentes a negatív érzelmektől, s egy tapasztalt mester irányítása alatt valószínűleg gyorsan sikerre juthatnék.
Lobszang elgondolkozott és egy percig figyelmesen nézett valahová rajtam keresztül: „Gyere el holnap ugyanide reggel ötkor. Minden sokkal világosabb lesz majd számodra.”
A pincér gyümölcsleveket hozott, párolt zöldséget és az annyira kívánt sült csirkét! A következő tizenöt percben sem elbeszélésekre, sem erotikára nem jutott időnk. Csámcsogtunk, farkasokként tépve szét a csirkét, elkapkodva egymás elől a legínycsiklandozóbb falatokat, dörmögtünk-morogtunk és nevettünk. A csirke fokozatosan elfoglalta a számára kijelölt helyet a gyomrunkban, a falás tempója csökkent, egyre lassult... majd abbamaradt. Miután megittam a gyümölcslevet is, hátradőltem a fotelban.
- És mi volt azután?
Széttárt térdeim közé pillantgatva, Danny folytatta.
- Reggel ötkor a pirkadat még csak kezdett elő-elősejleni a magas hegyek mögül, eléggé hűvös volt, mindenütt teljes csönd és hihetetlen szépség. Odaértem a gompához, senki sem fogadott, de a kapuk nem voltak zárva. Fölmentem az emeletre s a folyosóra jutottam, mely Lobszang szobájához vezetett. Arra gondoltam, vajon nem ébresztem-e föl, hisz még sötét volt. Már tettem is néhány lépést a folyosón, mikor hirtelen belém hasított, hogy már a legelső lépéstől „valami nincs rendjén”. A tehetetlenség még valamelyest vitt tovább, majd megálltam, mert ez az „itt valami nem oké” csak erősödött. Soha életemben nem tapasztaltam semmi ehhez foghatót. Olyan érzésem volt, mintha a szegletek sötétjéből taperolna valaki a tekintetével, mégpedig rosszindulatú, nehéz, veszélyt hozó tekintettel. Igen, kimondottan a veszélyesség érzése csapott meg. Csak álltam és emésztettem az érzeteket. Határozottan erősödtek, s kezdtem egészen rosszul lenni. Emlékszem, hogy elfogott a döbbenet – hisz tegnap még minden napmelegtől, valami eksztatikus derűvel volt átitatva ugyanitt, hát mi változott és miért?
Tettem még néhány lépést, s váratlanul egy gyenge, de szúró fájdalom döfött át, akár egy tű. Majdhogynem felüvöltöttem. Ezzel a kétségek eltűntek. Teljes határozottsággal éreztem, hogy valaki gyűlöl. Egy haragos, zord valaki ül valahol és gyűlöl engem, gyűlöl mindenkit, s ez a gyűlölet, úgy tűnt, árad mindenfelől. Valósággal rettegés lett úrrá rajtam, megfordultam s néhány lépést tettem előre, a kijárat felé. A lépcsőnél megálltam, vettem egy nagy levegőt s megállapítottam, hogy a gyűlölet eltűnt, csupán a feszült rosszindulat érzése maradt meg.
Csak álltam s nem tudtam, mit tehetnék ezek után. Hát lehetséges, hogy képes voltam ekkorát tévedni egy emberrel kapcsolatban? Ez az, ami szünet nélkül kavargott a fejemben. Hogyan láthattam Lobszangban megvilágosodott lényt, ha mindeközben a gyűlöletnek ilyen atmoszférája veszi körül?
A fejemben mindenféle szörnyűségek képei kezdtek kibomlani sebesen. Gondolom, tudod, hogy Indiában időről időre tűnnek el külföldi turisták?
- Igen, néhányszor láttam közleményeket turisták eltűnéséről.
- Ilyesmi nem is olyan ritkán fordul elő itt. India eléggé biztonságos országnak számít, és sokan egyedül utazgatnak errefelé, még lányok is, de ez a biztonság valójában csak bizonyos határokon belül érvényes. Main Bazaarban vagy Tamilban minden oké, de tégy akár csak egy lépést is arrébb, máris nyakig egy fantáziavilág sűrűiben jársz, ahol a biztonságodat már senki sem garantálja. Hát még, ha drogokhoz is nyúlsz... Hallottam, hogy olykor áldozatbemutatások céljából rabolnak el fehér embereket. Egy csomó olyan gondolatom támadt, hogy Lobszang is valami kultuszt követ, elvégre az ősi tibeti „bön” hagyományban szintén voltak emberáldozattal kapcsolatos szertartások... vagy ezt már én költöttem hozzá félelmemben? Lobszang alakját egyre inkább valami riasztó váltotta fel, határozottan arra kezdtem vágyni, hogy mielőbb eltűnhessek onnan, még azt is igyekeztem emlékezetembe idézni, hogy néznek ki a kolostorba vezető kapuk, hogy tudjam, képes leszek-e átmászni rajtuk és elfutni, ha zárva vannak...
Egy újabb perc múlva azért mégiscsak legyőztem a rettegést, ismét felidézve a tegnapi élményeket, s újból megpróbáltam odamenni Lobszang ajtajához. És minden ugyanúgy megismétlődött. Ez alkalommal válaszul bennem is felébredt az ellenséges érzelem, s összeszedve magam, elhatároztam, hogy szemtől szembe odaállok Lobszang elé, legyen akárki, dühödt szektás vagy bölcs tanító. Még néhányat lépve a folyosón újra megállni kényszerültem. A fejem szó szerint széthasadt a vad fájdalmak rohamától – ennyire erős volt a gyűlölet, melyet ezúttal már testem minden porcikájával éreztem. Még előre is dőltem, mintha a lábaimról ledöntő orkánnal harcolnék, és haladtam újabb pár lépésnyit. Ezzel Lobszang ajtaja mindössze néhány lépésre volt már csak tőlem, ám ez a távolság maga lett a végtelenség. Egy lépést sem tudtam tenni, fejemben köd, szemeim előtt mindenütt vörös foltok, azt éreztem, hogy már csak egy kicsi kell, és vagy meghalok, vagy elveszítem az eszméletemet. A fájdalom és a rettegés megbénított, s már elmenni sem tudtam – képtelen voltam akár csak megmoccanni is, azt éreztem, hogy valami szörnyű halál vár rám, ha csak egy hüvelyknyit is mozdulok előre vagy hátrafelé. Minden erőm elhagyott, éreztem, hogy haldoklom, s úgy tűnt, a rám irányított gyűlölettől azonnal felforr a vérem.
Danny elbeszélése magával ragadott, még a félelme is átragadt rám, kényelmetlenül éreztem magam a bennünket körülvevő sötétségben, a lámpafény kezdett vészterhessé válni.
- Hirtelen abbamaradt az egész. Mintha kiszedtek volna belőlem mindent: félelmet, gyűlöletet, fájdalmat – mindent. Finom sugárban csordogált belém a hűsítő gyengédség, frissességgel és a szépség élményével töltve fel. Újból felismertem azoknak az érzéseknek az árnyalatait, melyeket előző nap tapasztaltam a Lobszanggal való társalgás folyamán. A szobájába vezető ajtó kitárult, s én keresztülzuhantam a küszöbön, kis híján a karjaiba esve.
- De hát ez hogy lehet?? Hogyan fér össze egyik a másikkal, az ilyen rémisztő gyűlölet meg a kijelentés negatív érzelmektől való szabadságról?
- Éppen erről kérdeztem őt én is, mikor magamhoz tértem s megittam egy csésze pocsék ízű teát, mellyel mindjárt meg is kínált engem. A felelete sokkolt. Azt mondta, hogy mindaz a borzalom, melyet átéltem, nem volt más, mint a saját negatív érzelmeim! Amit ő tett, „mindössze csupán” annyi volt, hogy a folyosó terét megtöltötte valami jellegtelen, semleges erővel, mely felerősít mindent, ami ebbe a mezőbe belekerül. Azt mondta, hogy a magamról alkotott elképzeléseim ellenére, miszerint viszonylag jóindulatú, harag nélküli lény volnék, valójában szünet nélkül a legkülönfélébb negatív érzelmek óriási spektrumát termelem és éltetem magamban, s még olyankor is, mikor, legalábbis ahogy én látom, teljesen mentes vagyok tőlük, még olyankor is táplálom a mélyfenéken (vagy ha úgy tetszik, háttérben) a szorongások, aggodalmak meg a többi ilyen nyugtalanság különböző fajtáit. Természetesen nem értettem vele egyet s mondtam, hogy nem csapom be, hogy teljesen őszintén beszélek, és neki bölcs emberként látnia kell az én előtte való becsületességemet, hogy most nem szépítgetem vagy próbálom jobb színben feltüntetni magam, hanem teljes őszinteséggel szólok, amikor azt mondom, hogy nagyon pozitív hangulatban igyekeztem hozzá, ihletettséget, mélységes rokonszenvet és kíváncsiságot éreztem, s semmi ilyen mélyfenék- vagy háttérszerű negatív érzelem nem volt bennem, szóval, ha ez az iszonytató gyűlölet elő is került, hát nem belőlem, ez valami külső dolog lehetett, úgy is érzékeltem, mint valami kívülről jött idegent.
- Valahogy gyanús ez az egész, elvégre te mit sem tudsz arról, hogy ő mi módon és mit „töltött meg” ott... Hát erre mit felelt neked?
- Azt mondta, elhiszi nekem, hogy valóban úgy vélekedek, mint ahogy beszélek, viszont, ha őszintén is, de annál nagyobbat tévedek, s ez a példa egyszersmind jó leckeként is szolgálhat nekem, hogy megértsem, milyen mélyre is ette be magát az emberbe a „negatív érzelmek” névvel fémjelzett vírus, hiszen az ember még csak észre sem veszi azokat. Abban a pillanatban egyetértettem azzal, hogy a negatív érzelmek valóban olyanok, akár a vírusok, a későbbiekben viszont fokozatosan elvesztettem ezt a tisztánlátást, mely olyan egyszerűnek és érthetőnek tűnik mindig, amikor jelen van.
-Ami a vírust illeti, egyetértek, az viszont teljességgel felfoghatatlan, miképpen küzdjünk ellene, hogyha gyakorta még észrevenni is lehetetlen.
-Lobszang azt mondta, hogy a negatív érzelmek megszüntetésekor azokkal kell kezdeni a munkát, melyek a felszínen találhatóak, szabad szemmel is észrevehetőek, s ha ez a munka sikeresen folyik, akkor fokozatosan elsajátítható, miképp fedezhetők fel a negatív érzelmek finom rétegei is, s hogyan szüntethetők meg. Még egyszer elismételte, hogy ha valóban nem lettek volna bennem negatív érzelmek, akkor nem lett volna minek felerősödnie, s a gyűlölet helyett ugyanolyan intenzíven növekvő üdvösséget tapasztaltam volna.
- Igen... Meglehet, hogy ez a Lobszang valóban nem mindennapi ember... De még mindig nem válaszoltál nekem arra, hogy hol van ő most, vagy legalább annyit, hogy merrefelé szokott tartózkodni? Meg akarom találni őt!
Magam sem vettem észre, hogy annak arányában, ahogy Danny haladt történetének elmesélésében, a Lobszang iránti érdeklődés részemről félreérthetetlenné vált, s a gyanakvásom szinte teljesen eltűnt.
- Danny, meg akarom őt találni!
Minél többször ismételgettem ezt, annál állhatatosabb lett a vágyam is.
- Tökéletes biztonsággal tudom, hogy meg akarom találni őt, hisz már ismersz valamennyire – ha valamit elhatároztam, akkor attól nem tágítok egészen addig, amíg csak meg nem teszek az eléréséért mindent, ami erőmből telik. Tudod, hol lehet őt megtalálni?
- Igen is meg nem is.
- Ezt ne, a mélyértelműségeidet inkább hagyd meg más helyzetekre, térjünk a lényegre és fogalmazz egyszerűbben, kérlek. Olyan vagyok, mint egy pióca: ha egyszer odacuppanok és szívni kezdek, akkor nem hagyom abba:) - tekintetemmel lejjebb siklottam, Danny felsóhajtott és elnevette magát.
- Nem értesz, hadd mondjam végig. A búcsúzásnál Lobszang azt mondta, hogy ha akarom, meg fogom tudni találni őt, ezt ő MEGÍGÉRI nekem, de nincs kedve leállni holmi üres fantasztákkal, ezért pedig valami vizsgafélén kell átmennem azelőtt, hogy láthatnám s visszatérhetnénk vele a tanítványságomról szóló kérdés megtárgyalásához. Ez a vizsga két lépcsőből áll, s az első éppen az, hogy megtaláljam őt. Lobszang azt mondta, hogy meg fogom tudni találni őt, ha vezérel a vágyam, hogy találkozhassam vele, s mindazok a jelek, melyeket az életutam során veszek észre. Elzárkózott attól, hogy valami kézzelfoghatóbbat mondjon ezekről a jelekről, annyit mondva csupán, hogy ezek a jelek bármely olyan ember számára megjelennek, aki az igazság keresésére szánja el magát, s egyúttal belekezd valamennyi negatív érzelem megszüntetésének őszinte és könyörtelen gyakorlatába, s mikor ezek a jelek feltűnnek, még akkor is, ha velük kapcsolatban fel is merülnek kételkedéskedések, azok felszínesek lesznek, s nem tudják elhomályosítani a vágyakat, melyek igenis vezetik tovább a keresőt. A jelek csak abban az esetben kezdenek feltünedezni s mutatni az utat, ha az egész életem, minden erőm és minden céltudatos igyekezetem a negatív érzelmek összes fajtájának, melyeket csak fel fogok fedezni magamban, könyörtelen, kompromisszumot nem ismerő letörésére irányul.
- És a második vizsga?
- A második vizsga ugyanaz lesz, mint amiben a folyosón volt részem. Ha megtalálom őt és „át tudok menni a folyosón”, akkor ez azt is fogja jelenteni, hogy az eredmény érdemes a figyelmére, s akkor ő és más barátai annyi időt és figyelmet fognak szentelni a további tanításomnak, amennyi csak szükséges.
- És ez minden? Ez minden, amivel eljöttél tőle?
- Nem egészen. Beszélgettünk egy keveset a tibeti buddhizmusról, számomra érdekes volt, hogy első kézből, ferdítések nélkül kapom az információt. Például, engem érdekelt, hogy igaz-e az, hogy néhány tibeti tanító egyik életből a másikba inkarnálódik át. És hogy hogy megy végbe annak a felismerése, hogy lám, ez a gyerek, ez nem csupán egy gyerek, hanem egy valaha élt Láma. Lobszang nem túl részletesen válaszolt a kérdésekre, s majdnem mindent, amit mesélt, én már amúgy is tudtam az elolvasott könyvekből, de ezúttal mindez reálisabbá, jobban érzékelhetővé vált. Kedvem támadt néhány hónapot eltölteni a tibetiek között s megtanulni a nyelvüket, hogy közelebb kerüljek annak a gyakorlatnak a követőihöz, melyet Lobszang is képviselt, ám ő azt mondta, hogy ennek semmi értelme, sőt, azt tanácsolta, hogy éldegéljek inkább Daramszalában – ez egy kisváros Indiában, ahol jelenleg a Dalai Láma rezidenciája és néhány tibeti kolostor található. Igaz is, ebben az évben valószínűleg elutazom oda. Beiratkozom egy tibeti nyelvtanfolyamra vagy akár a szerzetesek közül választok magamnak egy magántanárt. Eddig csupán azért nem tettem meg mindezt, mert, Lobszang szavaival, erre egyáltalán semmi szükség nincsen, mivel ahhoz, hogy megszüntessük a negatív érzelmeket, nem szükséges a tibeti nyelv ismerete. Elzárkózott attól, hogy részletesen beszéljen ennek a gyakorlatnak az alapítójáról s mindössze annyit mondott, hogy ellentétben más tibeti iskolákkal, melyek alapítói szinte mindig Tibet határain belül születnek újra – úgymint Dalai Láma, Karmapa, Trasi Láma, Pancsen Láma és mások -, ő megtestesüléseiben kultúrából kultúrába utazgat, és hogy ez a gyakorlat az „egyenes út gyakorlata” nevet viseli, mivel nem támaszkodik semmiféle vallásosságra, semmiféle doktrínára, hanem csupán a saját magad tapasztalatára, és tény, hogy bármely ember folyamodhat hozzá, persze csak ha elég szívóssággal rendelkezik hozzá, és akkor, siker esetén, egyetlen élet leforgása alatt meg tud valósítani egy átlagember számára felfoghatatlan képességeket, köztük a tudat megőrzésének képességét a halál után, a halál idejében és a halál HELYETT, a tudatos újraszületés vagy közvetlen átváltozás képességét, ily módon érve el saját tapasztalatának megszakítatlanságát, s az ilyen emberek élete oly mértékben különlegessé és csodálatos élményekkel és szellemi kalandokkal oly mértékben telítetté válik, hogy velem erről beszélni pillanatnyilag értelmetlen. Ennek a gyakorlatnak a lényege abban rejlik, hogy megtanulhatod az egyes észleléseket tetszésed szerint másmilyenekre váltani s rögzíteni ezeket a változtatásokat, és ha az átlagember életében az érzetek váltakozása automatikusan, az ő tudatos részvétele nélkül következik be, akkor az az ember, aki ezt a gyakorlatot követi, teljességgel kontrollálni tudja ezt a folyamatot. Amikor erre gondolok, elakad a lélegzetem – hiszen milyenné is válhatna az életem, ha majd azt érezhetem, ami tetszik, arra gondolok csak, amire gondolni akarok, sőt, még akarni is pontosan azt akarom, amit valójában akarok! Igen, és egy, a tudatban tett ilyen utazásnak az ötlete már önmagában lenyűgöző.
- És hogy hívják ennek a gyakorlatnak az alapítóját, vagy aminek ők nevezik, ősatyját, Főlámáját? Hol van ő most? Hogy lehet megtalálni más szerzeteseket ebből az iskolából? Miként lehet úgy cselekedni, hogy ne tápláljunk több negatív érzelmet, elvégre ha ez „iskola”, akkor minden bizonnyal vannak valamilyen kidolgozott módszerei, nem? És mi lesz, ha megszűnök táplálni őket – nem lesz-e belőlem érzéketlen tuskó, vagy valamilyen új érzetek jönnek a helyükre? Maguktól jönnek, vagy megint csak valamilyen gyakorlatot kell alkalmazni... - te kérdezted erről?
A kérdések csak úgy záporoztak belőlem, úgyhogy azonnal nem is vettem észre Danny mosolyát.
- Maya, hát persze, én is igyekeztem Lobszangot elárasztani kérdésekkel, de a most előttünk álló végtelen éjszakával ellentétben a vele való találkozóm ideje a végéhez közeledett, mivel hatkor vallási szertartás kezdődött, melyen Lobszangnak jelen kellett lennie. Azt ajánlotta, összpontosítsunk inkább egy-két kérdésre, melyek kiválasztásának jogát nekem adta át, hogy azután elváljunk. Minden alkalommal, felidézve azt a pillanatot, félelmet érzek, mert mi van, ha a kíváncsiság képes lett volna legyűrni, és valami hülyeséget kérdeztem volna, elszalasztva így a lehetőséget, hogy megtudjam a legfontosabbat.
- És nem lehet, hogy ez is valamifajta vizsga volt? Hiszen, ha mindazok után, amiket hallottál, olyanokat kezdtél volna kérdezgetni, hogy „és tudnak-e vajon a szerzetesek repülni”, az valószínűleg azt jelenthette volna, hogy te a leghétköznapibb hülyegyerek vagy, nemde?
- De még mennyire, nagyon is lehet. Két kérdést tettem fel. Az első – hogy hívják ennek az iskolának az alapítóját és van-e jelenleg megtestesülése, meg lehet-e találni őt. Lobszang egy semmit sem jelentő nevet mondott nekem és azt, hogy meg van testesülve, vagyis, hogy éppen most él is valahol, hogy keresni őt hiábavaló, de fordulni lehet hozzá.
- Hogy érted azt, hogy „semmit sem jelentő név”?
- Azt mondta, hogy ezt az embert Bodhinak hívják, de a „bodhi” tibetiül valami „megvilágosodott tudat”-félét jelent, vagyis ez egy olyan semmilyense-név, nekem pedig elképzelésem sincsen, hogyan lehet ez alapján a név alapján keresni egy embert – kérdezzem azt, hogy „nem tudja, itt van valahol Megvilágosodott Tudat”?:)
- És mit jelent az, hogy „fordulni lehet hozzá”?
- Fogalmam sincs, valahogy elengedtem ezt a mondatot a fülem mellett.
- Na és azután?
- Arra kértem, mesélje el, pontosan mi is a teendő ahhoz, hogy teljesen megszűnjek negatív érzelmeket táplálni. Vártam mindenfajta választ, amit csak el tudsz képzelni – hogy ő most akkor mutat valamilyen jógapózt, vagy elmagyarázza, hogyan kell lélegezni, vagy a fülembe súg valamilyen mantrát, vagy valami egészen csodásat művel –, ám rögtön meg is lepett, a következőket mondva (remélem, nem kevertem össze semmit): három ok van, ami miatt az emberek negatív érzelmeket táplálnak. Az első, hogy táplálni akarják őket. A második a téves következtetés. A harmadik a megszokás. (Buddhizmus házilag kotyvasztott pszichoanalízissel fele-fele arányban?) Ezért ahhoz, hogy megszűnjünk táplálni őket, először is azt kell szilárd meggyőződéssel tisztázni, hogy ezt vagy azt a negatív érzelmet nem akarod táplálni. Elég eggyel kezdeni, mellyel kapcsolatban tökéletesen határozott kívánság él benned, hogy többé soha semmilyen körülmények között ne érezd. Másodszor, meg kell vizsgálni minden olyan hazug eszmefuttatást, melyekből az következik, hogy „kell” vagy „helyénvaló” az adott negatív érzelmet táplálni. Például, vélekedhetsz úgy, hogy a szomszéd köteles köszönni neked, és ha nem köszön, elégedetlen leszel s azt fogod gondolni, hogy „teljes joggal”, miközben viszont ez csupán a te szándékolt választásod, hogy mit érzel és mit nem. Továbbá a legfontosabb, a harmadik – nem kell mást tenned, mint egyszerűen csak szétzúzni annak a megszokását, hogy tápláld azt az érzelmet, amelyet többé nem akarsz táplálni, s új szokást kialakítani – a nem-táplálásának a szokását. Azt mondta, hogy ez nem fog elsőre sikerülni, nem fog századszorra sem sikerülni, viszont a kétszázadik alkalommal észre fogod venni, hogy valami megváltozott az érzelmed lefolyásának folyamatában, minthogy általad akkorra már új szokás, az „igyekezz megszüntetni a nemkívánatos érzelmet” beidegződése lesz megteremtve, és ez a beidegződés már önmagában hatni fog az életedre, ő maga válik a befolyásolás forrásává, ám ellentétben más szokásokkal, ezt te magad választottad, ezért különleges erővel bír, különleges „minőséggel”, így, megszilárdulva, végül is eredményre vezet téged, s minél több nemkívánatos érzelmet kiiktatsz az életedből, annál hamarabb meghallod belülről azt a különleges hívást, mely csordultig tele üdvösséggel, s mely ismeretlen élmények felé vonz.
- Igen... viszont azt mondd meg nekem – hiszen még Freud írt arról, hogy az elfojtott negatív érzelmek oldalvást kecmeregnek elő, s ráadásul micsoda kerülővel! Ez a mindenféle stressz meg a neurózisok... és én a magam bőrén szerzett tapasztalatból tökéletesen tudom, mit jelent az, hogy elfojtani az érzelmeket, akkor már jobb őket túlcsordítani és legalább úgy megszabadulni tőlük. Habár nem, nem jobb... egykutya. A japánok a cégeiknél a főnökeiket ábrázoló kitömött bábukat állítanak ki, hogy a beosztottak ököllel, lábbal, palacsintasütővel üthessék őket, kieresztve a gőzt. A japánok elvégre nem hülyék, és ha már kitalálták ezt, akkor az azt jelenti, hogy alaposan megvizsgálták ezt a kérdést.
- Na igen, egyetértek, s amikor meghallottam mindezt Lobszangtól, ismét úgy tűnt, hogy fölöslegesen pocsékolom az időmet. Eszembe jutott egy ismerősöm az egyetemről, aki, miután megtudta, hogy érdeklődöm a tibeti buddhizmus iránt, lenézően kérdezte: „És mégis, áruld már el, mert érdekel, mi a francot lehet koszos marhapásztoroktól tanulni? Hisz ők a mai napig tehénszarral gyújtanak tüzet, és ugyanebben a szarban is élnek. Teljesen megháborodtál, Danny, hogy ezeket a sámáni hogyishívjákokat a KULTÚRÁval egy napon emlegeted! Goethe, Schopenhauer, Kant, Rousseau... - szóval ez mind semmi, de lám, én bezzeg megyek haverkodni a bűzölgő tehenészekkel... csak jó alaposan mosd ám le magad, amikor visszatérsz, különben otthon minden bútort összemocskolsz”.
Lobszang fél szóból megértette a kérdésemet és azt felelte, hogy az elfojtás és a megszüntetés két teljesen különböző folyamat. Az érzelem elfojtásakor folytatod annak táplálását vagy valami más negatív emóció kezd úrrá lenni rajtad, a megszüntetésekor viszont pont, hogy tökéletesen felhagysz annak táplálásával – egyszerűen nincs többé, nincs mit rejtegetni, szinte „beleugrasz” a szabadság állapotába, melyben egyáltalán nincs negatív érzelem, örömet és gyengédséget érző valakiként érzékeled magadat, ebben a pillanatban már nincs mit elfojtani, s ha mindent helyesen csináltál, akkor mindjárt a megszüntetést követően különleges csöndes örömben lesz részed. Azt mondta, a legbonyolultabb legyőzni a negatív érzelmek táplálásának sokéves szokását, ez nehéz, sőt, még irreálisnak is tűnhet, de azért mégis lehetséges, s ezután megnyílik előtted Az Út... Na most viszont mondd meg, mi a véleményed erről a történetről.
- Szépen hangzik... és mi van a gyakorlat során? Megpróbáltad követni?
- Megpróbáltam, persze... sokszor próbálkoztam, de egyelőre sehogy sem sikerült átélnem azt, amit Lobszang „csöndes öröm”-nek nevezett. Azt mondta, hogy amikor ez az átélés megtörténik, semmivel sem fogom összetéveszteni, s hogy a csöndes öröm nem valami költői fordulat, hanem az érzet pontos körülírása. Nekem legjobb esetben is csak olyan állapotba sikerült kerülnöm, melyben nem történik semmi sem – nincs semmi negatív és semmi pozitív, de nekem már ez is tetszik, mert mégiscsak jobb, mint agresszívnak vagy kiábrándultnak lenni.
- De akkor miért vagy benne olyan biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges? Egy egész év eltelt azóta, hogy hallottál erről a gyakorlatról, és eleddig semmi sem változott az életedben...
- Ez nem így van. Már mondtam, hogy valami megváltozott. Valamivel szabadabbnak kezdtem érezni magamat, s jóval ritkábban esem a reménytelenség vagy apátia állapotába. Azóta sokkal gyakrabban észreveszem a saját negatív érzelmeimet olyan helyzetekben, melyekben azok korábban teljesen magától értetődőkként bukkantak fel – most meg szinte bukdácsolok bennük.
- Hát... őszintén szólva ezek ilyen közhelyes frázisok, melyekkel az emberek úgy szeretik átvágni magukat... Én magam is meg tudom győzni magamat, amiről csak akarom, aztán meg előbb vagy utóbb jön a kijózanodás, hisz önnön „megvilágosodottságunkat” csak egy bizonyos fokig képzelhetjük be magunknak, az igazság úgyis kiszivárog. Velem nem egyszer előfordult már – elkezdesz olvasni valami jógakönyvet... de hát te magad is tökéletesen érted, hogy van ez.
- Kijózanodás? Mit értesz ez alatt?
- Hát hogy olvasol, álmodozol, megvilágosodottnak, örömtelinek, rendkívüli erejűnek képzeled magad, meghülyülve járkálsz föl-alá egy-két napig, majd pedig rád szakad a valóság, s te újra húzod az igát mint a háborodott...
- Rád szakad a valóság... hát pedig igazából nem szakad rád semmi sem, ez pusztán csak egy kifejezési mód, egyszerűen csak történik valami, amit nem vagy képes kezelni, s amennyire én értem, ezúttal épp arról is van szó, hogy széttörd a megszokásodat, melyet a „valóságod”-nak nevezel, hisz csupán a körülmények valóságosak, s nem annak szükségessége, hogy negatív érzelmeket táplálj. És íme, ezennel itt is van a horog, amire ráakaszkodhatunk, látod? - Danny szünetet tartott, töltött magának a gyümölcsléből. - Töltsek neked?
- Nem, nem kérek... mit látok?
- Na nézd, tegyük fel például, hogy eltörted a poharadat. Az egyik esetben bedühödhetsz vagy elkeseredhetsz, míg a másikban elnevetheted magad.
- Hát még szép, hisz ez csak attól függ...
- Na látod, épp erről beszélek én is! Attól függ! Ettől, attól, amattól... azaz nincs olyan szilárd törvényszerűség, mely szerint, ha történt valami, akkor az elengedhetetlenül csalódást kell, hogy kiváltson. A reakciód sok tényezőtől függ, ez viszont akkor azt is jelenti, hogy van alapvető választási lehetőség.
- És akkor mi van?
- Az van, kérlek, hogy amikor „rád szakad a valóság”, akkor az megint csak valamiféle külső események halmaza, s te úgyszintén kiválaszthatod, hogy mit érezz.
- ...
- Érted?
- Hát jó... és mivel végződött az a történet?
- Lobszang fölkelt, és én megértettem, hogy a beszélgetés véget ért. A tekintete szigorúvá és kissé részvétlenné vált. Már-már búcsúzkodott, de a kijáratnál feltartott. Egy ceruzát és jegyzetfüzetet elővéve lerajzolt egy jelet és azt mondta, hogy ez a jel az egyenes út gyakorlatának szimbóluma. Azután kissé meghajolt, mindkét kezével megfogta az enyémet, megszorította és elbúcsúzott. Arcára a minden érzelgősségtől mentes, zord, tevékeny szépség kifejezése ült.
Még aznap elhagytam a kolostort s visszatértem Muktinathba, ahol azon készültem munkálkodni egy keveset, amit Lobszangtól hallottam, hogy majd, ha kérdések merülnek fel, megpróbáljam újra felkeresni azt a kolostort, ugyanakkor szerettem volna mégis megtanulni jobban tibetiül, de Muktinathban találkoztam egy nagyon helyes ír lánnyal (na tessék, máris finom kis tűcskével szúrt meg a féltékenység, jó lenne megszüntetni, de hogyan?), szóval az egyedüli szavak, melyeket vele együtt tanultam tibetiül, azok voltak, hogy simogatni - „csurcsur-dzse”, csókolni - „o-dzse” és ölelni - „tam”...
- „Tam”?:) Vicces. Oroszul a „tam” azt jelenti, hogy „ott”.
Odajött a pincér, hozta a számlát és elvitte az asztalról a terítéket. Danny pénzt vett elő... és kérdőn bámult.
- Valami nem okés?
- Te talán nem szándékozol fizetni magad után? - a kérdése váratlanul ért.
- Hmm... már hogyisne, ezt meg honnan veszed, persze, hogy szándékozom... mennyi a rám eső?
Danny elmosolyodott.
- Nem, félreértettél. Hisz azt gondoltad, hogy fizetek helyetted is, így van, ugye?
- Hát igen, valahogy úgy, - válaszképp álnokul elmosolyodtam, igyekezvén elrejteni, hogy kellemetlenül érint ez a kicsinyesség a részéről. Lehet, hogy kevés a pénze?...
- Természetesen fizetek, ez nem gond, engem ez csak azért lepett meg, mert az európai csajok mindig fizetnek saját maguk után, még akkor is, ha csak egy-egy pohár szódát iszunk, s ha én valaki helyett fizetni szeretnék, akkor azt majdhogynem sértésnek veszik, diszkriminációnak, mint egy fizetésképtelenségre vagy másodrendűségre utaló célzást.
- Mekkora baromság! - újra könnyű és kellemes érzés töltött el a közelében -, hát azt értem, amikor jelentős kiadásokról van szó, de itt... most akkor így üljünk és halál komolyan osztozkodjunk két dolláron a pasimmal?
- Ezzel egyetértek, ám... ahogy azt Lobszang is mondta – a szokásos téves következtetés a csajokból a szokásos negatív érzelmeket hívja elő:)
Észrevétlenül tört rám a felhalmozódott fáradtság - vagy a hosszú beszélgetéstől, mely annyi sok figyelmet kívánt, vagy attól, hogy a nap úgy egészében csordultig telítve volt élményekkel. Aludni akartam valamicskét... vagy Dannyivel lenni még egy kicsit.
- Eljössz hozzám? - annyira fesztelenül tette fel ezt a kérdést, hogy szerettem volna hangosan felkacagni, akár egy gyerek.
- Elmegyek, ha megígéred, hogy legalább egy picikét hagysz majd aludni:)
- Na jó, de tényleg csak egy picikét:), - erősen magához szorított, s az álom erre tüstént kiment a szememből.
<< Főoldalra Forward >>
