« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 08

...A hó száraz és könyörtelen volt, a kegyetlen szelek tették olyan tömörré, hogy még a lábunkkal is erővel kellett taposni ahhoz, hogy a mászóvas fogai jól rögzüljenek. A jégcsákány kampós vége nagy nehezen fúródott csak bele, majd könnyedén ki is csusszant. Az Elbrusz nyugati magaslata barátságos, vakítóan fehér dombnak tűnt az élénkkék égbolt hátterén. Egy felhő is kapaszkodott rá, s ez az idilli kép azt jelentette, hogy ott orkán tombol. Úgy látszott, a csúcs nincs is olyan messzire, noha abban a pillanatban még másfél kilométer választott el tőle minket - szünet nélküli önlegyőzéssel és a fáradtság, álmatlanság, keserű levegő és az irgalmat nem ismerő hegyek nagyszerűsége okozta fejfájással.

Körülöttünk a köd kápráztató szürkesége. Esett a hó, de legalább nem volt hideg. Nappal volt, ám az előrehaladás már lehetetlennek bizonyult, s tenni pedig egyáltalán nem volt mit, így miután hátizsákokkal véghezvittünk egy akklimatizációs menetet felfelé, 200 métert leereszkedtünk és sátrat állítottunk. (Ilyen nehezen fölmászni, most pedig leereszkedni!!! Ez egyszerűen barbárság!). Amúgy viszont a kicövekelt köteleket éjszakára otthagytuk a legnehezebb helyeken, úgyhogy másnap már nem 3-4 órát vesz majd igénybe a mászás a jégfalon, mint ma, hanem felet vagy egyet. Heverésztünk a hálózsákokon s mindenki a maga gondolataival volt elfoglalva. Oleget már megtámadta a herpesz - tegnap nem kente be elég alaposan az ajkait leégés elleni kenőccsel, a mai fagy pedig tetézte azt, amit a nap elkezdett: ajkai felpuffadtak, kirepedeztek; így kívülről megítélve elég fájdalmas lehetett. Az álmosság hol ránk tört, hol enyhült, érezhetően teljes apátia nehezedett a levegőre. A sátorban igen hamar nagyon meleg lett, s én ráadásul nem is tudtam határozottan felfogni, hogyan érzem magam, s ez még kimerítőbb volt, mintha mondjuk egyértelműen rosszul éreztem volna magam. Csak a szemeim kellett lehunyni, s azonnal felvillantak az elmúlt napok képei... lépésről lépesre fölfelé az Elbrusz határtalan havas vidékein - láncban megyünk, én vagyok középen... tíz lépés, pihenő, újabb tíz lépés, pihenő... az élet tíz lépésből álló darabkákra töredezett... lábunkon a műanyag "Asolo" cipők irdatlan nehezéke, száz lépés, most nagy pihenő - egész egyszerűen oldalra dőlök a hóban, rá a hátizsákomra, azon fekszem, hatalmasra tátott szájjal kapkodva az oxigénhiányos levegő után, a szívem kalapál, lecsukom a szemem, egész testemben ellazulok, minden pillanatát kihasználom a pihenőnek... de hát mi ez már, hogy még pihenni meg szunyókálni sem lehet, alighogy behunyom a szemeimet, rám szakad megint minden, ismét megyek fölfelé, s ami a legszörnyűbb: ettől a lidércnyomástól nem kevésbé fáradok el, mintha valóság lenne! Megrázkódom, igyekszem elhajtani magamtól a fáradtságot s valami kellemesre gondolni... szemeim lecsukódnak... és ismét megyek a tetőhöz... a srácok valamin tanakodnak, látcsövön át vizsgálgatják a hegyet... hasadékokkal teli borzalmas szakasz, mely kis híján engem is a gyomrába szippantott - lábam alatt hirtelen üresség támadt, a hó szétnyílt, elvesztettem az egyensúlyomat és jobbra estem, de nem zuhantam a szakadékba, hanem, mivel a kötél tartott, fejjel lefelé bennrekedtem a hóban, kezeimet valamiért a hátam mögé döngölte a hó, a hátizsákot lehetetlen eldobni, lógok és hangosan röhögök, tudom, hogy a srácok mindjárt kiszednek, egyálalán nem volt ijesztő, most viszont félelmetes... kékesfekete ég... minden kavarog a szemeim előtt, újból el akarom hessegetni magamtól ezeket a képeket és nem megy, s ez még jobban elgyötör, átkozott hegyibetegség... mindenféle mondatfoszlányok keringenek tolakodón a fejemben, és nincsen nyugtom tőlük...

- Neked valamivel le kell kötnöd magad - valakinek a hangja állhatatosan rángat kifelé a delíriumos délibábból - á... ez Andrej, ő ráncigál. - Legjobb módja a gyors akklimatizálódásnak, ha elfoglaltságot találsz magadnak. Például, lehetne építeni egy szélvédő falat a sátor körül (Mi van??!! Na nem...), vagy megvarrni valamit, vagy dumálni, de ha így fogsz fetrengeni, csak még jobban elfáradsz - fura, de ez tény.

Minden mozdulattól utálatosan lüktet a fájdalom a fejemben, erre megrázom, igyekezve elűzni, mire majd felüvöltöttem a heves rohamtól.

- Tessék, vedd be - Andrej odanyújt egy pár tablettát.

- Mi ez?

- Mondom igyad, ne félj, ciánkáli, mindjárt jobb lesz...

Nem vicces... érzéstelenítő? Lenyelem, majd hősies erőfeszítéssel felkönyökölök a hálózsákban és felülök.

- Mit kerestél Mexikóban? - kérdezem Oleget, csak hogy valamit kérdezzek.

Figyelmesen rám néz, szinte fürkészőn, s a külső megközelíthetetlenségen átfúródva, a herpesztől duzzadt ajkakon hirtelen mosoly tűnik fel, mintha megérezte volna, hogy nem pusztán csak a kíváncsiság hajt.

- Tudást, mely ennek a világnak a határain kívülre tudna vezetni.

- Miért éppen ott?

- Te minden bizonnyal olvastál Castanedát, ugye? - miután megerősítőleg bólintottam, folytatta. - Meg akartam találni a mágusokat. Azt gondoltam, ha eljutok azokra a helyekre és sikerül megteremtenem a szándékot, akkor kapcsolatba tudok lépni velük. (Hmmm, na ja... vajon neki rendben van minden a fejével? Elmentem messze a hegyekbe... és akkor most menjünk kutatni a varázslók világát...) Ám vagy a szándék volt csapnivaló bennem, vagy a mágusok vesztek ki mind, lényeg, hogy semmi sem történt. Hétről hétre utaztam egyik helyről a másikra ebben a vad és nem túl barátságos országban, de így sem találtam egyetlenegy embert sem, aki legalább távolról valami kapcsolatban lenne a mágiával. Csak a legátlagosabb emberekkel találkoztam, akik nyakig süppedtek a köznapiságba. A városokban lehetetlenség volt élni a lárma és a kosz miatt, a turistaközpontokban értelmetlen volt és drága, a városokon kívül és a turistáktól távol pedig nem volt veszélytelen. Sokat tudnék mesélni ezekről az utakról, de az egésznek nincs semmi jelentősége, mivel engem nem a szó banális értelmében vett utazások érdekeltek. Majdnem minden Castaneda által leírt helyen voltam, azok kivételével, természetesen, melyeknek nem adta meg a neveit. El tudod képzelni, mekkorát csalódtam, mikor a legátlagosabb helyeket s a leghétköznapibb életet találtam, meg füstben úszó, betépett turistákat. Azt hittem, fel vagyok készültve erre is, de úgy látszott, mégsem.

Egy időre elhallgatott, szemét lesütve, mintha nehezére esne folytatni, bennem pedig ismét felébredt a bizalmas rokonszenv - ő keresett, és hiába tűnnek őrültségnek már maguk ezek a keresések is, mindez mégis nagyobb visszhangot vált ki, mint a kiegyensúlyozott, megbékélt élet, melyben az emberiség tengődik, erejét és idejét a körülmények vég nélküli jobbá tételére pazarolva, s meg-megkísérelve elégedettséget érezni a kapottaktól. Egy régebbi barátnőm jutott eszembe, aki eleinte mindig velem nyomult, az udvaron rohangált és olyan volt, akárcsak én, később viszont váratlanul férjhez ment, s hirtelen megtalálta az élete értelmét: eleinte abban, hogy felszerelje és berendezze a nappalit, az előszobát, a konyhát meg a fürdőt... majd abban, hogy szabaduljon megunt férjétől, de ne veszítsen el egyetlen polcocskát, csillárocskát és függönykét sem...

- Majdnem két évnyi sikertelen keresés végül egy teljesen jelentéktelen helyre vetett. Nem volt ott semmiféle különleges épület, sem különleges természeti szépség, de volt valami, ami mágnesként vonzott. Egy kisváros Mexikó északi részén, átutazóban voltam ott s még csak a nevét sem jegyeztem meg, s később, mikor aztán ki akartam deríteni, már lehetetlen volt. Késő délelőtt érkeztem ebbe a városba, s hamarosan nagy forróság volt várható. Megebédeltem egy pocsék falatozóban s lófrálni indultam egyet a városban. (Mégiscsak túl sok elégedetlenség és keserűség van benne, nincs meg a keresés öröme, inkább beteges zaklatottság.) Arra gondoltam, hogy ideje hazamenni tekintet nélkül arra, hogy keményen elhatároztam, nem térek vissza addig, amíg meg nem találom, amit kerestem. De ez a két év annyira meggyötört, annyi becsapás és fájdalom volt benne a képzelt reménységek lerombolása miatt, hogy mind gyakrabban fogott el a vágy, hogy eldobjak mindent és hétköznapi ember legyek. Ezektől a gondolatoktól csak még rosszabbul lettem, de többé nem tudtam folytatni a kereséseimet, felhagyni velük viszont úgyszintén nem tudtam, ez az öngyilkossággal tűnt egyenértékűnek.

- Miért gondoltad, hogy csak ott találhatod meg, amit keresel?

- Mert éppen oda vágyódtam, mert Castaneda ott tanult.

- De amikor már láttad a valóságot, még mindig úgy érezted, hogy márpedig akkor is csak ott tudsz találni valamit?

- Nem tudom, mi volt, mikor megláttam. Nem emlékszem. Vagy nem akarok emlékezni rá. Valószínűleg ott már minden összezavarodott - keveredett egymással a remény, a hiúság, az igyekezet és az attól való félelem, hogy elveszítem az utolsó támpontomat is, noha biztos voltam benne, hogy megtalálom.

- Na és mi történt abban a városban?

Oleg a sátorfalra meredt, láthatólag azt mérlegelve, meséljen-e vagy sem. Arca nagyon komoly volt, s én megdermedtem, hogy még csak véletlenül se hajlítsam tépelődéseinek e mérlegét a hallgatás irányába. Andrejt ez a téma egyáltalán nem érdekelte, ezért még ha az elején úgy is tett, mint aki odafigyel, most már képtelen volt ellenállni a rázuhanó álmosságnak, s úgy félültében el is aludt, viccesen kitátva száját. De Oleg ezt mintha nem vette volna észre.

- Megtaláltam azt, amit kerestem.

- ???

- Igen, megtaláltam, ezen az istenhátamögötti helyen megtaláltam azt, amit két éven keresztül hiába kerestem ősi romok és titokzatos hegyek között.

- De hát mit találtál?

- Bolondnak fogsz tartani...:) Amúgy meg tökmindegy... Most már minden elveszett, most már semminek sincsen semmi értelme, és attól, hogy azt hiszed, meghibbantam, nem változik semmi sem... Lassan mentem az utcán és azon gondolkodtam, hová lehetne menekülni a hőség elől, mivel egyelőre egy park vagy más hely sem látszott a közelben, ahol le lehetne ülni az árnyékban. Az utóbbi néhány nap rosszul aludtam, rémálmaim voltak, s gyakran ültem az erkélyen egyiket szívva a másik után... Valóságos nyomortelepekre tévedtem, a fejem nehéz volt, s egy pillanatra hirtelen azt éreztem, hogy elveszítem az eszméletemet, valószínűleg gutaütést kaptam a hőségtől. Megálltam és nekidőltem az érdes kőfalnak. S akkor, mintha a földből bukkant volna elő, ott termett előttem egy mezítlábas, összekarmolt térdű, koszos kislány. Együttérzőn nézett rám szép nagy szemeivel s intett a kezével, mintegy maga után hívva. A fejemben lévő hangzavartól nem fogtam fel semmit, s csak mentem előre, tekintetemmel nehézkesen követve piszkos, sárga ruháját. Egyáltalán nem kellett sokáig menni. Napbarnított kezével belökött egy rozsdás kiskaput, s én egy magas gyümölcsfákkal tarkított kicsi kertben találtam magam. Azon nyomban le akartam zuhanni az árnyékba, mivel alig álltam a lábamon, de a kislány ruhaujjamnál fogva rángatott, s arra kényszerített, hogy bemenjek a házba. Nem emlékszem, miféle ház volt ez, de rémlik, hogy bent sötét volt és hűvös. Ahogy beléptem a folyosóra, végleg rám szakadt a gyengeség, s néhány pillanatra még látni sem láttam semmit - lehetséges, hogy még amiatt, hogy a ragyogó napsütéses utcáról léptem be. A kislány kiáltott valamit, s csengő hangja visszhangzott a házban. Rögtön lépések is hallatszottak, s szinte azonnal éreztem, hogy erős és rokonszenves karok támogatnak. Bevezettek egy szobába, leültettek egy fotelba, kissé jobban lettem, s már szemügyre vehettem a körülményeket és azt, aki idetámogatott.

Egy erőteljes, alacsony termetű indián vagy félvér nő volt. Arca szigorú, de barátságos volt, noha a leghalványabb mosoly is hiányzott róla. Leültetett egy szalmával tömött matracra s tört spanyolsággal azt mondta, mindjárt hoz vizet. Egyedül maradtam a félhomályos szobában, s azonnal rám tört az ijedtség - hol vagyok egyáltalán? Odamentem az ablakhoz, kitártam a fazsalukat, de csak a gyümölcsfákat láttam és nem túl távol a magas kertfalat. Az asszony nagyon hamar visszatért, hideg vízzel teli pialát nyújtott át s megkérdezte, mit keresek ebben a városban. Azt feleltem, átutazóban vagyok itt. Nem akartam ijesztgetni a mesékkel, hogy mágusokat és sámánokat keresek, lévén már elég tanult a keserű tapasztalatból, a helyi lakosok ugyanis egyszerűen csak kinevettek, mikor olyasmiket kérdeztem, hogy "nem tudja esetleg, hogyan jutok át a sámánhoz"? Ő viszont tudta, hogy éppen ezek miatt jöttem ide. Ittam az édes-savanyú vizet, s a testem mind jobban elnehezült. Aludni szerettem volna, s ő elfektetett a matracon, mely nagyon kényelmes, ám meglehetősen kemény fekvőhelynek bizonyult. Egy darabig még hallottam a hangját, mely hol dudorászott, hol valami számomra érthetetlen nyelven dünnyögött lassan, belém fonódva s teljes védettségérzetet adva. S akkor hirtelen valami sivatagos helyre vetődtem, de ez nem álom volt! Nehéz elhinni, de nem álom volt.

Andrej másik oldalára fordulva felhorkant, Oleg kizökkent, néhány másodpercre elhallgatott, de azután, majdhogynem szégyenlős pillantást vetve rám, folytatta.

- Néhány alkalommal voltak tudatos álomlátásaim, ezért tudom, hogy az milyen, de EZ teljesen más volt, ez valóság volt. Ugyanúgy voltam ebben a sivatagban, mint ahogy most itt vagyok melletted. Teljesen birtokában voltam a testemnek, mindent szemügyre tudtam venni, amit csak akartam, tapogattam a száraz, köves talajt, csipkedtem magamat, mi mindent meg nem tettem azért, hogy meggyőződjek róla, hogy minden, ami végbemegy, az éberség állapotában történik. Nem volt és most sincs bennem kétség afelől, hogy ez nem álom volt - szögezte le újból hevesen -, bár jobb lett volna, ha álom csupán; akkor nem lett volna mind ez a szenvedés, akkor egyszerűen csak hazatértem volna s igyekeztem volna hétköznapi emberré válni... Mentem a sivatagban, a távolban hegyek látszottak, s tudtam, hogy most mindenféleképpen történni fog valami, de nem féltem, hisz oly régóta vártam erre. Nagyon hamar észrevettem egy embert, aki felém jött. Mikor már csupán néhány méter választott el minket egymástól, végre alaposabban szemügyre vehettem. Egy munkaruhás indián férfi volt, aki láthatólag kis időre szakadt csak el a munkájától a mezőn, hogy néhány percre beszéljen velem, majd ismét visszatérjen végezni a dolgát. Majdnem egész szorosan közel jött hozzám, s vigyen el az ördög, de éppen úgy nézett ki, amilyennek a mágusokat képzeltem el magamnak Castaneda könyveiből! Soha nem felejtem el a szemeit, azok egy isten szemei voltak! (Az mindenesetre világos, fiam, hogy nem vagy magadnál...). Mindössze egy mondat erejéig szólt hozzám: "Velem jöhetsz, s akkor soha többé nem térsz majd vissza, de az apád éppen most haldoklik rákban, s nincs a közelében senki, aki könnyíteni tudna a szenvedésein". Ebben a pillanatban olyan szenvedés kerített hatalmába, olyan hihetetlen szánalom az apám iránt, hogy kis híján sírva fakadtam. Ez igazi csapás volt - hogyan mehetnék előre azzal a tudattal, hogy az apám, aki az ÉLETet adta nekem, éppen most haldoklik és szenved? És hogy zárkózhatnék el ez elől az egyetlen esély elől, hogy megszabaduljak az ostoba, szürke élettől, s a végtelenbe jussak? Nem tudtam választani, s elszalasztottam a lehetőségemet...

Oleg elhallgatott s egészen elkomorult, mintha épp most élte volna át újra a tragédiáját. S én hirtelen megértettem, hogy ő még senkinek sem mesélte el ezt a történetet, hogy én voltam az első, aki hallott erről a kitalált vagy nem kitalált esetről, viszont az már egyszer biztos, hogy ez a szenvedés, mely a beszédben is zavarta, nem képzelgés volt.

- Mikor felocsúdtam abból a csodaszerű kettéhasadtságból, észrevettem, hogy az érdes falnál lévő lépcsőn ülök, körém pedig helyi gyerekek sereglettek egybe. Valószínűleg azt hitték, hogy berúgtam, s nevettek a sutaságomon. Füleimben még ott volt a hang, testem minden porcikája fájt, mintha összevertek volna, lábaim rogyadoztak... Nagy nehezen elvergődtem a hotelig, nem találkozván egyetlen emberrel sem az úton, akihez segítségért fordulhattam volna. A hotelben leroskadtam az ágyra s eszméletlen álomba merültem. Nem tudom, mennyit aludtam, de már egy másik városban ébredtem fel, egy másik hotelben, egy másik ágyon. Képtelen voltam visszaemlékezni, hogyan kerültem ide. Rémlik, hogy magamon kívüli állapotban buszra szálltam, utána mintha sört ittam volna... sok sört... valakivel beszélgettem... és valaki elvezetett idáig. Még csak meg sem fésülködve fogtam a hátizsákom s lebukfenceztem a portáshoz, hogy megtudjam, mikor érkeztem ide. A portás odaadta nekem a nála lévő könyvet, s ezalatt a gazember jelet adott a hordárfiúnak, hogy hívja ki a rendőrséget. A könyvben megláttam az aláírásomat egy dátum mellett, melytől semmi nem vált tisztábbá, mivel képtelen voltam bármire is emlékezni. Ez felbőszített, s magam sem tudom, mi mindent nem kezdtem el követelni a portástól, s még az is lehet, hogy megütöm, ha nem féltem volna a rendőrségtől, mely bármely pillanatban ide kellett, hogy érjen. Kiszökkenve a hotelből elkaptam a legelső utamba eső taxit, kimentem a pályaudvarra, s csak azután gondolkoztam el azon, hogy mégis miből ítéltem úgy, hogy a portás kihívta a rendőrséget? A képzelgéseknek és értelmetlen cselekedeteknek valami végtelen sora... képtelenség, szinte őrültség... többé már nem érdekelt semmi ebben az országban, s hamarosan hazarepültem.

- És mi lett az apáddal? Tényleg igaz volt, hogy halálos beteg?

- Igaz volt, olyannyira, hogy el is késtem - mikor visszatértem, már csak a halotti torra értem oda.

Ez után a história után még nyomasztóbbnak kezdtem érezni Oleget, mint azelőtt. Biztos voltam benne, hogy mindaz, amit mesélt, a legközönségesebb hallucináció - valószínűleg telezabálta magát valamivel Mexikóban, sok különféle méreg van arrafelé. Mivel komoly kétségeim voltak a pszichikai egészségét illetően, elhatároztam, hogy beszélek erről Andrejjal - elvégre a hegymászás nem holmi kellemes kis séta a parkban, ahonnan bármelyik pillanatban haza lehetne menni.

 

<< Főoldalra

Forward >>