« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 07

A felvonókabin nagyot dörrenve ütközött, majd néhány hintalengést követően áthatolhatatlan ködbe nyílott - húsz méter sugarú körben nem látni semmit a ritkásan elszórt, az iménti esőtől nedves fűcsomókkal tarkított köves talajon kívül. Mindenki tanácstalanul nézelődik körbe, nem tudván, mihez kezdjenek ebben az átláthatatlan felhőben, mely ráadásul újabb esővel fenyeget. Mi a francnak nyomultunk ide ilyen időben?

- Beüljünk kicsit egy kávézóba? Lehet, hogy felszáll azalatt a köd. - Nem akarok ebben a vizes latyakban mászkálni.

- Kérsz fűteát?

- Naná:)

- Mitől lett ilyen jó kedved?

- Eszembe jutott, milyen rémesen komoly ábrázattal mesélt nekem Shafi ennek a helyi teának egy előnyéről: szüzek gyűjtik hozzá a füvet.

- Igen? ...Hogy mennyire szeretik mégis eszüket veszteni az emberek! A szüzesség az őrültség különleges formáit képes kiváltani... Sehogy sem fér a fejembe, hogy valóságos bolondokházában élek. Mert hiszen az, aki számára a szüzesség EKKORA jelentőséggel bír, semmiképpen sem lehet szenvedélyes és érzéki... Meggyőződésem, hogy az ilyen hozzáállás mögött valójában nem áll más, mint tökéletes frigiditás.

Nevetnem kell, de visszatartom, látván, hogy könnyed hangulatom nem igazán vág egybe a komolysággal, mellyel Danny a kérdésekre válaszol.

- Jó, de hát nem mindig mi magunk döntjük el, hogy ilyen-olyan szégyenlősek és elfojtással teliek legyünk, elvégre mindannyiunkra ránk erőltetnek bizonyos nézeteket, amelyekből nem olyan egyszerű kikecmeregni, éppen ezért nem gondolnám, hogy az "amilyen minden szűz"-típusú következtetések megalapozottak volnának. Mindnyájan különbözőek vagyunk, végeredményben minden ember...

- ...egy külön világ?:)

- Hát, valami olyasmi, nem tudom, hogyan lehetne megfogalmazni...

- Szerintem pedig egyszerűen csak lenyúltad valahonnan ezt a frázist, ezért nem is tudod, miképpen öntsd formába, nem úgy tűnik, mintha valóban gondolkodtál volna rajta... Tudod, általában nem tartom szimpatikusnak és érdekesnek azokat, akik minden emberben erőlködve igyekeznek meglátni a mindenséget; az én szememben ez nem a lélek nagyságáról, hanem a saját vélemény meglététől való émelyítő félelemről, teljes impotenciáról, a saját ízlés kinyilvánításának és a saját vágyak kifejezésének képtelenségéről árulkodik. És mit lehet várni attól az embertől, aki fél szabadon kifejezni a vágyait, sőt, aki még csak nem is törekszik arra, hogy őszintén eligazodjon közöttük, hogy tisztán lássa, mi is az, amit jobban szeretne? Akkor viszont ez a félelem is érthető, hiszen ha rájössz, mit akarsz, mit teszel utána a megszerzésére irányuló vággyal? És még "jó", ha ez a kívánság egyezik a benned lakó sztereotípiákkal, de mi van, ha nem? Vagy állandó mérgező meghasonlottságban leszel kénytelen élni, vagy el kell kezdened megtenni bizonyos visszavonhatatlanná váló lépéseket, de ki az, aki fel van készülve arra, hogy az élete visszafordíthatatlanul megváltozzon, hát még, hogy előre megjósolhatatlan következményekkel? Sokkal egyszerűbb valahova távolabbra legyezgetni az őszinteségünket, a felszínen pedig hangoztatni a látszólagos békeszeretetet s a nézetek elvtelen sokaságát, mindezt az egészséges ökumenizmus lelple alatt. Amikor végre elég bátor lettem ahhoz, hogy beismerjem magamról az igazság egy kis töredékét, még boldogtalanabb lettem, mint amennyire azelőtt voltam, de nem sajnálom, hogy oda a kényelem, az elégedettség és a megnyugvás. Megdögleni is jobb, mint ebben leélni békésen az egész életed.

Nem vártam, hogy lám, itt, egy shrinagari kávézóban ilyen beszélgetőtársra akadok. Azon nyomban elő is bújtak a ragadozómancsaim: hadd tegyem magamévá ezt a pasit! De rögtön elfogott a hányinger - nem akarom a köznapiság kartondobozába gyömöszölni az érdeklődésem tárgyát. Már kifejlődött bennem a családiasság bármely fajtájára érzékeny allergia - amikor az "Ők már tíz éve együtt vannak"-típusú mondatokat hallok, azonnal elfog az undor, kétség sem fér hozzá, kik lehetnek ezek az emberek, közös életük valóságos ünnepe az unalomnak, közönynek és szürkeségnek... Hiszen már két év alatt elpusztul minden, ami valaha eleven, ihlető, örömteli volt. És most megint nem vagyok elég határozott és őszinte, hogy ezt beismerjem és véget vessek ennek a kapcsolatnak... Hányni tudnék a "kapcsolatunknak" szótól.

Az újonnan ékezett siklókabinból fiatal indiaiak zajos tömege tódul a fűre. Rémesen lármáznak,

nyüzsögnek, énekelnek, lökdösődnek - ez természetesnek is látszódna, ha mondjuk úgy tízévesek lennének, de hogy huszon-, sőt harmincévesként ilyenek legyenek... Teljességgel kifejezéstelen arcok, kidülledt szemek. Még jó, hogy legalább nem agresszívek... A kávézóba ömölvén természetesen nem tudnak elmenni Danny és énmellettem. A maguk arcátlan-barátságos módján rögtön hozzánk is nyomul néhány indiai azzal a kéréssel, hogy fényképezkedjek le velük. Amennyire tudok, udvariasan ellenkezem, ők viszont csak úgy tesznek, mintha odébbállnának - pár lépéssel arrébb vonulnak, s igyekeznek úgy lekapni, hogy ne vegyem észre. Kénytelen vagyok olyan pózba állni, hogy csak a hátamat lássák. Egy ideig toporogva, s így semmit sem megörökítve végül visszaszivárognak saját rajukba.

Noha végeredményben semmit sem tettem akaratom ellenére, mégis erőt vett rajtam valamiféle mérgezettség-érzés, mely olyankor tör fel óhatatlanul, mikor azt csinálod, amit nem szeretnél.

- Hogy mennyire idegesít ez a tolakodó figyelem. Ha lány lennél, értenéd... Állandóan fényképezkedni akarnak velem. Mit kezdenek azután ezekkel a fotókkal? Mutogatják a rokonaiknak, hogy lám, milyen vagány vagyok, külföldi nővel fényképezkedem? Pedig már tudtam a fontos alapszabályt, hogy határozottan kell nekik ellentmondani, noha ezt korábban kényelmetlennek éreztem.

- A határozott elutasítást tekintetted alapszabálynak??

- Igen, mi olyan meglepő ebben? Úgy gondolod, hogy ez...

- Az lepett meg, hogy egyáltalán nem határozottan mondtál nekik nemet. Inkább épp ellenkezőleg: bűntudattal.

- Igen, ez igaz... de ez minden bizonnyal nem olyan fontos, ez apróság, a lényeg, hogy elutasítok.

- Vagyis te azt gondolod, hogy ez igazából apróság, és "ettől nem lesz semmi bajom"? Korábban én is így véltem, majd egyszer csak rájöttem, hogy de még mennyire, hogy bajom lesz tőle, s ha semmit nem változtatok az állásaimon, akkor oda az egész életem. Muszáj, ez a helyzet egyre-másra ismétlődik.

- Milyen helyzet?

- Egy ember... nem fontos, kicsoda, de amúgy egy nagyon érdekes ember szintén arra irányította a figyelmemet, hogy kis dolgokban csapom be magamat, s azt mondta, nincs semmi fontosabb a részleteknél - a nagy butaságok fennakadnak a vizsgálat hálóján, eltorzulnak, elfojtódnak, de a kicsik toronyiránt átcsusszannak és marón csípnek. Szerinte éppen a kis dolgok iránti figyelmesség különbözteti meg a valódi igazságkeresőt az álmodozótól.

Danny határozottan szúrós hangulatban van, ám ez nem taszít, sem dölyf, sem agresszivitás nem érződik benne. De akkor mégis mi ez? Olyan közeli, ugyanakkor mégis mintha valami rég elfeledett dolog lenne... Pont arról beszél, ami számomra tényleg érdekes! Sehogy sem tudom ezt végre-valahára felfogni - először lenyelem a mondatait, anélkül, hogy elgondolkoznék rajtuk, mivel már előre tudom, hogy az emberek unalmasak, s hogy legjobb esetben is csak itt-ott lenyúlt filozofikus vagy ezoterikus mondatocskákat hallhatok, melyek mögött az égvilágon semmi sincs: sem elmélkedések, sem munka, sem keresések, sem valódi tapasztalat. Ez a srác viszont, úgy látszik, önállóan gondolkodik - létezik ilyen egyáltalán?:) ... Bár időnként úgy tűnik, hogy igyekezvén elszakadni a sztereotípiáktól, néha valamelyest elferdíti a tényeket, s a ló túlsó oldalára esve totális tagadásba hajlik.

Látszott, hogy Danny ismeri valamennyire ezt a vidéket, s mivel az időjárás bármely pillanatban megváltozhat, ahogy az a hegyekben lenni szokott, a teát elfogyasztva úgy döntünk, hogy nem húzzuk-halasztjuk tovább a lovastúrát. A példánkat követni már senki sem akarta, s hamar kettesben maradtunk - egymással és a köddel.

Nincs valami sok tapasztalatom a magaslati utazásról, ám Danny biztosított, hogy nem lesz gond - a lovak itt jól edzettek és a lovas legkisebb lábmozdulatait is érzékelik. Így is történt. A bal lábat a ló bal oldalához érintve az állat balra fordul, a jobb lábbal ugyanezt jobbra, ha két lábbal egyszerre adsz neki, rögtön szaporázza a lépteit, a gyeplőt enyhén meghúzva pedig lassít. Korábban úgy véltem, hogy a ló olyasvalami, mint az autó, ha nem figyelsz, valami bajod eshet, ám a félelmeim teljesen alaptalanoknak bizonyultak - ha a ló nem érez kemény irányítást, ha hagyod, hogy észrevegye, hogy egyszerűen elkalandoztál, akkor ő maga fogja követni a megszokott utat és optimalis pályát választ. Mikor kedvemre kijátszottam magam a "kormányzás"-ban, még egy kis ügetővágtába is belementem, de fenékkel néhányszor érzékien odacsapódtam a ló farához, ezután pedig visszatértem az ösvényre, s Dannyvel egymás mellett haladtunk tovább.

A köd nagyon hamar eltűnt, az égbolt váratlanul napos és ragyogó lett, lent a távolban a gomolygó ködfoltok között pedig tengeri kagylóként tárult fel a zöldellő völgy. Időnk mint a tenger, a hegyek könnyű ködben fürdenek, a gyér növényzet nem takarja el a látványukat. Hallgatunk, olykor összenézünk, mindenki a saját gondolataiba merül.

Hirtelen megszólalt Danny. De úgy, mintha csak egy pillanatra félbeszakadt beszélgetést folytatna, váratlan szenvedéllyel, mintha valami égetően fontos tört volna föl belőle.

- Nem először vagyok Indiában, sokfelé jártam itt, gyakran belepillantottam az emberek szemébe, válaszokat akartam találni az engem kínzó kérdésekre, de mindaz, amit hallottam, nem adott sem örömöt, sem reményt, nem érződött benne semmi élet, semmi valódi. - Néhány másodpercre elhallgatott, mintegy mérlegelve, hogy folytassa-e vagy hagyja abba. - Nem tudom csak úgy leélni az életemet, nem tudom és nem is akarom! Nem tudom, hogyan élnek ezek az emberek mindnyájan, akik napról napra belevesznek a gondokba vagy szórakozásokba és nem gyötrik magukat az életük legfőbb értelmének keresésével, a leglényegesebbével, azéval, ami a végletekig meg tudná tölteni azt. Nem kevés embert láttam itt, akik magukat Tanítóknak nevezték, de szemeikben szikrája sem volt az igazság keresésének, nem volt kétségbeesett igyekezet arra, hogy éljenek, melyet meg akarok találni. Összességében valamennyi ilyen tanítónak az elégedettség, a telt hasú elégedettség a közös jellemzője. Ám leggyakrabban ez csak üzlet vagy hobbi. Képtelen voltam megbékélni azzal, hogy még itt, Indiában sem találtam meg azokat a lényeket, akik valamilyen különleges Tudásnak az élő hordozói lennének - útmutató, feltáró, újjászülő tudásnak -, s mivel nem akartam beletörődni, elhatároztam, hogy a végsőkig keresni fogok, hiszen nincs mit veszítenem, semmi mást nem akartam. Tudod, otthagytam az állásomat. Minek nekem munka? Végülis van elég pénzem. Eldobtam mindent, amivel a barátaim élnek Franciaországban, lényegében még magukat e barátaimat is eldobtam, mivel nincs meg közöttünk a legfontosabb... Az utóbbi két esztendőben félévente egyszer szoktam hazautazni, pénzt veszek magamhoz és ismét jövök ide - az a pénz itt bőségesen elegendő, a legfontosabból viszont hiány volt: abból az igazságból, amiért idejöttem. Egyszerűen fogalmam sem volt, mihez kezdek, ha továbbra sem találom majd...

Ha az ösvény legközelebbi fordulója mögött hirtelen előbukkant volna a kék tenger, az is kevésbé lepett volna meg, mint ez a szenvedélyes monológ. Danny, legalábbis úgy tűnt, már megbánta, amit mondott, világosan látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, mire válaszul én is szinte már feszélyezetten kezdtem érezni magam, s egy ideig hallgatunk, de ez már nem az a derűs némaság, hanem szúrásra kész. Végül úgy döntök, megtöröm a csendet és feleletül mondok én is valamit.

Az emberek azt hiszik, hogy ilyenkor párbeszédet folytatnak. Valójában a párbeszéd vezeti őket, ők meg gyeplős lovacskákként követik. Na hát így kezdtem én is nem azt mondani, amit szerettem volna. Hogy látom, kínosan érzi magát, hogy nincs oka zavarban lenni, hogy teljességgel megértem a törekvését, hogy én magam is az igazságot keresem, s szintén csak emiatt utaztam ide, s hogy nekem nagyon rokonszenvesek a szavai és ő maga is... Nem, elég, ideje befogni a pofámat, elég volt a fellengzősségből, ez az egész nem az, amit akarok, ez egyáltalán nincs összhangban azzal a szimpátiával, mely elcsavarta a fejemet, s minden szó csak távolabb visz ettől az érzéstől.

- Ez mind baromság, Danny, ezek nem eleven szavak, hanem simulékony szemétségek, nem tudom, miért kezdtem el ezeket mondani. Teljesen mást akarok mondani, de nem tudom, hogyan.

- Maya, néha tisztán érzem, hogy ez számomra élet-halál kérdése, időnként viszont úgy tűnik, megtörténhet, hogy mintegy elszunnyadok, hazatérek Franciaországba és nyárspolgár vagy hétköznapi utazó lesz belőlem... - hangjában többé nincs világosság, helyette nyugtalanság, szinte áhítat az utak iránt, melyek valahol előtte nyúlnak, s melyekről senki sem tudja, hogy számára éppen mit tartogatnak.

- Azt mondod, "nem tudtam", "gondoltam", "nem tudtam beletörődni, hogy semmit sem találtam" - mindezt múlt időben, de... megváltozott valami azóta?

- Maya -, megállt, fogta a gyeplőmet, a lovamat a magáéhoz húzta, megsimogatta a pofáját s felnézett a szemembe. - Ami azt illeti, találtam valamit az utazgatásaim során, valamit, de különös szagot érzek benne, valami igaziét, ez reménnyel tölt el, olyan mélyen megérint, és én... gyáva vagyok, Maya, félek megvizsgálni ezt a lehetőséget, mivel félek, hogy elveszítem, félek, hogy nem vagyok rá képes, vagy ha igen, akkor attól, hogy majd csak újabb zsákutcába jutok. Szeretném elmesélni neked ezt a történetet, már egy éve nem tudom hova rakni, néha még gondolni sem merek rá, inkább csak úgy melengetem, dédelgetem... reményszagot áraszt, és én félek tőle, mint ahogy az utolsó lehetőség elvesztésétől szokás félni. Nagyon tetszel nekem, élet iránti szenvedélyt, de hideg értelmet is látok benned... és még valami mást is... bennem pedig egy egész év óta először ébredt fel a vágy, hogy meséljek erről a találkozásról... Neked. Érdekel?

Némán bólintok, noha valójában a karjaiba szeretném vetni magam, a szemébe nézni, s azt mondani, hogy ez lélegzetelállító, hogy ilyen nem létezhet - micsoda véletlen találkozás a kávézóban, s milyen rokonlélek!

- Pontosan egy éve történt. Hazatértem Franciaországba, pénzt vettem magamhoz, és először arra gondoltam, hogy változtatni kéne az útirányon, és inkább Latin-Amerikába vagy Ausztráliába utazom. Sehogy sem tudtam eldönteni, hová utazzam. Valamiért ez a kérdés nagyon fontos volt - valószínűleg azért, mert egy indiai útban én mindig elsősorban igazságkeresést láttam, a máshová történő utazást pedig még azzal tartottam egyenértékűnek, hogy holmi banális élményszerzés kedvéért mondjak le erről a keresésről.

Végülis egy álmot láttam: egy nagyon régi, elhagyatott épületet, nem volt romos, teljesen épen állt, de minden ízéből mintha csak áradt volna az ősiség. Egy folyó közelében volt, úgy harminc méterre tőle. Széles márvány lépcsőfokok vezettek a víztől egészen a bejáratig. Az épület körvonalai homályosak voltak, s leginkább egy ősi Shiva-szentélyre emlékeztetett, amilyenből sok található a Gangesz vagy az Indiai-óceán partjainál.

Ebben az álomban egy nagyon furcsa, mély, telt, elnyújtott és erőteljes hangot hallottam, először az épület belsejéből jött, majd úgyszólván már belőlem, s valami ellenkezett bennem akaratom ellenére, de legyőztem az ellenállást és átadtam magam neki, és akkor a hang megtöltött engem - tetőtől talpig, hézag nélkül. Tudod, hasonlót lehet érezni, ha egy óriási harang közelében állsz, amikor szól... Ez a hang szólított engem, hívott, húzott, föntről lefelé végiggyalulva, egész testemet egy megfeszített örömáradattá változtatva... Mikor felébredtem, sírtam attól az áldott szárnyalástól, melyet átéltem, átadva magamat ennek a hangnak.

Csodálatos módon ez után az álom után teljes világosság töltött el - tökéletes bizonyossággal vágytam éppen a Himalájába és sehová máshová, mégpedig azonnal. Aznap el is repültem Nepálba.

Nem voltam semmilyen konkrét tervhez vagy határidőhöz kötve, ezért amikor megérkeztem Katmanduba, minden útvonal nyitva állt előttem. Bizony, Maya, Nepálban ott van az IGAZI Himalája, mindenképpen utazz el oda, feltétlenül! Ezt sem szavakkal, sem fényképekkel, sem videófelvétellel nem lehet visszaadni, ez valami hihetetlen.

Másnap reggel elrepültem Dzsomszomba, egy kis településre két nyolcezres csúcs, az Annapura és a Dhaulagiri között. Az egy csodaszép hely, és szabadon lehet sétálgatni a széles ösvényeken. Teljes magányra vágytam, s hajnali négykor elindultam a vendégházból a Felső Musztánghoz vezető úton. Arra gondoltam, csak sétálok egyet, mivel ez a vidék el van zárva a turisták tömegeitől, s a belépési engedély fejenként 700 dollárba kerül, de az ellenőrző ponton nem volt senki, én pedig úgy döntöttem, hogy nem állok meg.

Néhány napig zavartalanul bolyongtam ide-oda, és végül egy kis faluban szálltam meg Lo-Mantanga közelében. Hátizsák nélkül sokkal szabadabbnak éreztem magamat és elmehettem távol a hegyekbe, ahol nem volt egy teremtett lélek sem, s egy alkalommal a hegyláncok egy nyúlványa mögött egy szép tibeti kolostort pillantottam meg. Az volt az érzésem, hogy lebeg a föld felett! Rögtön tudtam, hogy el akarok jutni odáig, s bár kezdetben úgy tűnt, hogy mindez csupán fél órába telik majd, végül vagy három óra is ráment a kapaszkodásra. Szívélyesen, nyugodt mosolyokkal fogadtak. Sohasem láttam, hogy tibetiek, különösen pedig a szerzetesek kíváncsiságot tanúsítanának, úgyhogy sehogy sem értettem, vajon tényleg nem olyan kíváncsiak, hogy megbámulják a külföldieket, vagy egyszerűen csak nem akarnak zavarba hozni a figyelmükkel.

Jelekkel elmagyaráztam, hogy engedélyt kérek a maradásra. Ők váratlan örömmel beleegyeztek, szobát és ételt adtak. Még sohasem láttam olyan szép helyet, mely ENNYIRE nagyon megtetszett volna. Még az a gondolat is felvillant bennem, hogy hosszabb időre is itt lehetne maradni, esztendőkre, vagy akár életem végéig... Már sötét volt, mikor hangos lármára ébredtem - lovak nyerítése, hatalmas tibeti kürtök éles hangja, fojtott beszédmoraj hallatszottak. Először úgy tűnt, az egész egy álom, olyannyira valószerűtlenek voltak ezek a hangok, mintha a távoli múltból vagy éppenséggel egy egészen más dimenzióból szakadtak volna ki... Mikor megértettem, hogy nem alszom, azon nyomban felpattantam és a zaj felé indultam. A kolostor egész udvara tibeti szerzetesekkel volt tele, akik közül kitűnt egy ember, valamiért azonnal arra gondoltam, hogy valamilyen felsőbb Láma lehet. Magas volt, erősnek nézett ki, de a legfontosabb, hogy mindent átható, nagyon kemény és mély tekintete volt... Tudod, Maya, a te pillantásod hasonlít annak a Lámának a tekintetére - erre azonnal felfigyeltem.

Egyszerre nagyon világosan belém hasított, hogy ha most nem megyek oda hozzá, lehet, hogy elszalasztom az egyetlen lehetőségemet, hogy megtaláljam a legfontosabbat. Nagyon nyugtalan voltam, mert nem tudtam, oda lehet-e menni csak úgy egy ilyen emberhez, kidobnak-e ezért vajon... De ő mágnesként vonzott magához, s én mentem... A szerzetesek tisztelettudóan széthúzódva előttem utat engedtek nekem, s váratlanul ott találtam magam előtte - szemtől szembe, s ez olyan érzéssel töltött el, mintha egy magas hegyen állnék, s langyos szél fújna keresztül rajtam. Ez egyrészt barátságtalan, kényelmetlen érzés volt, másfelől viszont nagyon átható és feltöltő. Zavarba jöttem, mivel nem tudtam, hogyan viselkedjek, nem tudtam, mit mondjak neki, és ugyanakkor bele akartam élni magam ebbe a pillanatba - ekkor történt valami nagyon fontos, de még nem sikerült rájönnöm, hogy mi volt az. Arra gondoltam, hogy így hathatott rám mindannak a szokatlan egyvelege, ami körülvett: a tibeti szerzetesek puhán-elkalandozó arcai, ruháik élénk színei, melyeket tompított a reggeli sötétség, s a hangok, ugyanazok, melyek még ezer évvel ezelőtt is szóltak ugyanitt. A Láma alig észrevehetően elmosolyodott, látva, hogy elakadtam, majd váratlanul, elég tűrhető angol nyelven meghívott magához aznap délre.

...Dél előtt egy órával már föl-alá sertepertéltem a kolostorban, a kis szerzetesfiúk feltörő kacagást kiváltva azzal, ahogy jelekkel igyekeztem megtudakolni tőlük, hol az a fontos Láma, aki engem vendégségbe hívott.

A Láma egy kis szobában fogadott a gompa első emeletén. A szerzetes, aki bevezetett, mélyen meghajolt és kiment, négyszemközt maradtunk. A Lámát Lobszangnak hívták, kérdezősködésemre csupán annyit felelt, hogy tantra meditációs mester, hogy épp hosszú úton van, hogy néha hosszabban időzik a daramszalai, dardzsilingi, varanaszi kolostorokban és Srí Lankán, ahol találkozik más szerzetesekkel, foglalkozásokat tart és vizsgáztat. Innen van a viszonylag jó angol nyelvtudása is, mivel ezeknek a helyeknek mindegyike tele van külföldi turistákkal, s ezenkívül még ismer néhány olyan szerzetest is, akik Franciaországból és Angliából érkeztek Indiába, beléptek a rendbe, és jó pár éve már itt is élnek, s teljesen beilleszkedtek. Az utóbbi években a tibeti szerzetesek, különösen azok, akik a tömegturizmus által kedvelt helyeken levő kolostorokban élnek, nagy erőkkel tanulnak angolul, és egy osztályban gyakran látni együtt idős szerzetest is kis tanítvánnyal, amint szogalmasan fáradoznak az idegennyelv-tudásuk megerősítésén.

Próbáltam elmesélni Lobszangnak, mi szél hozott Indiába, de minden szó üresnek tűnt, hisz hogy is lehetne kifejezni azt a mélyben rejlő törekvést, mely világosan és meghatározhatóan sohasem jön a tudat felszínére, csupán élő és tiszta forrásként lüktet valahol mélyen belül? Lobszang egyszerűen és nyíltan tekintett a szemembe, míg beszéltem, s úgy tűnt, ez a pillantás belém hatol, s a szavaim egyre és egyre kevésbé érződtek helyükön valóknak, s a csönd a köztük lévő szünetekben olyan rejtett hangzást árasztott, hogy végül egy szó közepén elhallgattam és néma is maradtam.

Lobszang egy ideig mozdulatlanul ült, mintegy belehallgatva és -érezve saját gondolataiba, majd annyit mondott, hogy a csönd sokkal többet tud mondani a szavaknál annak, aki képes rá, hogy hallgassa. Hozzátette, hogy a csönd oda vezet minket, ahová a szavak erőtlen vezetőnek bizonyulnának, de ezenfelül a szavakra is szükség van, mert világos, józan ész nélkül az ember egyszerűen elvész a szótlanság peremén. Miután ezt elmondta, váratlanul hangosan és harsányan, mint egy gyermek, felnevetett. Rövid beszéde nem mindennapi hatással volt rám. Nem az általa elmondottak értelme ejtett ámulatba, hanem az, AHOGYAN ezt elmondta. Ha ugyanezt elmondanám én, mindez dagályosnak, mélyértelműnek, modorosnak, sőt, még ostobának is hatna, ám ő erről ilyen egyszerűen és ilyen nyugodtan nyilatkozott. Lobszangot hallgatva váratlanul tökéletesen világosan értettem, hogy csak a fantaszták és álmodozók beszéde hangzik fellengzősen, viszont ha mindössze arról beszélsz, ami számodra a valóságot jelenti, a mesterkéltség érzése nem jelentkezik, s a beszéd váratlan erővel és az értetlenséget eloszlató képességgével nyilatkozik meg.

- Igen, pontosan! - nevettem fel Dannyt félbeszakítva. - Valamikor úgy véltem, hogy az újságírás valami rendkívül érdekes dolog, s amikor róla beszéltem, szónoklatom magasztosan szállt:) Amikor viszont már elkezdtem a zsurnalisztikán tanulni, de még inkább, mikor újságíróként kezdtem dolgozni, szemtől szembe találtam magam az élet prózai voltával, s azt vettem észre, hogy többé már nem vagyok képes a korábbi stílusban beszélni róla, így az embereknek egyszerűen unalmas lett engem hallgatniuk.

- Igen, és itt Indiában sokat hallottam, ahogy különböző emberek - mind a jógatanulásért ideutazó zarándokok, de maguk a jógatanárok is - beszélnek a gyakorlataikról: mondókáikban nekik is mindig ott ez a mesterkéltség, fellengzősség, aggodalom, szinte odaédesgetnek, s félnek, nehogy a halacska leakadjon a horogról. Lobszang volt az első ember, aki ÚGY beszélt, hogy teljesen világos volt, érti, amit mond, és nem valahogy elvontan érti, hanem TÖKÉLETES pontossággal, mivel valós tapasztalatáról beszél. S még a nevetésével is a lelkem mélyéig megbabonázott - valószínűleg még jobban is, mint a szavaival. Sohasem hallottam ehhez foghatót. Minden bizonnyal így kacagnak a gyermekek a paradicsomban, az egészen kicsi gyerekek, akik rövid életüket még teljesen gondtalanul élték, akiknek még egyszer sem volt idejük elkomorodni. Hangosan, nyíltan, közvetlenül, mindeneket magával ragadóan. Semmilyen szó nem tárhatta volna fel őt jobban, mint ez a nevetés. Abban a szempillantásban oly heves közelséget éreztem iránta, amilyent azelőtt és azóta sem tapasztaltam soha senkivel. És most, ha rá akarok hangolódni az ártatlanság és nyíltság érzésére, felidézem a nevetését, és ... úgy sajnálom, Maya, hogy nem adhatom át neked az emlékeimet... biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neked ez a Láma.

Néhány percig hallgattunk. Danny feltehetően az emlékeibe merült, én pedig arra gondoltam, hogy eloszlatom az aggodalmait azzal kapcsolatban, mikor a rettegésről mesélt, hogy egyetlen reményfoszlányát elveszíti. Az elbeszélése olyan jól kezdődött, hogy már kezdtem aggódni valami banális befejezéstől. Még az is megfordult a fejemben, hogy félbeszakítom egy más irányú beszélgetéssel, hogy megmaradjon ez a jó benyomás. Oly könnyű elképzelnem, ahogy az egész valami ordenáré elcsépelt véget ér: például, hogy a Láma azt mondja neki, hogy százezerszer el kell mormolni az "Om mani padme hum"-ot, s mindenki boldog lesz... Hányszor csalódtam már a befejezésekben, mikor magával ragadott egy előszó! Hányszor találtam végül csupán színes szappanbuborékokat... Mennyi ígéret, s minden alkalommal csak kiábrándulás. Emlékszem, milyen elragadtatással és sokat ígérő élvezettel olvastam az Üveggyöngyjátékot - az egész könyv vezetett valahová, azt ígérte, hogy a végén feltárul a Játék lényege, aztán mi az eredmény? Semmi... tényleg az égadta világon semmi. Kafkával ugyanez... mindegy, hogy mutatnak egy szép, pecsétekkel, aláírásokkal, szalagokkal teletűzdelt könyvet, bevezetővel, elő- és utószóval, melyekben fontos emberek arról írnak, milyen fontos is az, ami benne van, milyen bölcs, majd kinyitva ezt a könyvet monogramos, ám szöveg nélküli drága papírt látsz csupán. Hány könyvet átolvastam már jógáról, meditációról, pszichológiáról... egyesek különböző pózokban való ücsörgést javasolnak, mások így-úgy való légzést, valaki istenekről, tudatalattiról és tudatfelettiről, a dharmában levő monászokról elmélkedik, de ami végeredményben ottmarad - semmi. Legjobb esetben is csak mentális maszturbáció, a rosszabbakban viszont csupán leplezetlen üzlet.

- Danny, csak azt ne mondd nekem, hogy százezerszer el kell ismételni, hogy "Om mani padme hum", oké?

Értetlenül bámult rám, kővé meredve a meglepetéstől, majd hangosan felkacagott, olyannyira, hogy a lova összerezzent, felhorkant és oldalra szökkent.

- Maya, te most megértettél engem!

Az út kis patakhoz vezetett minket, mely valahonnan a fenti nagy sziklákről bukdácsolt alá a kőhalmok lépcsőjén.

- Menjünk fel, ott csodaszép lesz - Danny segített lekászálódnom a lóról, kikötöztük őket, s a patak mentén megindultunk fölfelé.

Élek-halok a mászásért, akkora gyönyörűség könnyedén ugrándozni a köveken, szinte lebegni a nagy összevisszaság felett, elrugaszkodva, földet érve, a másodperc utölső törtrészében találva meg a támpontot - így hát elég gyorsan felkapaszkodtam, s hamar fel is fedeztem egy nagyon kényelmes kis helyet, ahol két dús füvű zsombék egyenesen farkasszemet nézett egymással egy nagy kövön. Az egyikre le is telepedtem.

A patak lágy susogással fut a kő alá, ritka cseppjei alig érnek el hozzám. Pár perc múlva megjelent Danny, s elhelyezkedett a szomszédos fűcsomón. Forróság támadt, s feltűrtem a trikómat, a napra fordítván utána vágyakozó kis pocakomat. Edzőcipőmet levetve elnyúltam, lábikóimat pedig Danny térdére fektettem. Nagyon gyengéden zárta körül őket tenyerével, leheletfinom érzékiséggel cirógatva őket, mint aki igyekezne keresztülcsorogni a kis zoknik finom szövetén. Mindig megérzem, van-e érzéke egy embernek a kifinomult erotikus gyönyörhöz, mikor a testek szinte csak fátyolnyi takarás alatt gyengéden kinyílnak egymásnak. Az effajta élvezetet értelmetlen olyan embernél keresni, aki iránt nem érzel gyengéd, simogató rokonszenvet, a testvérlelkiség felismerésének elragadtatottságát, mivel épp ebből a szimpátiából nő ki, annak a folytatása. A szexuális érzetekkel minden másképp van, azok ugyanis pont ellenkező irányban haladnak: először az érintés, majd a szexuális felizgulás, s csak azután tudja mindez a gyengédség és rokonszenv szikráját kiváltani, de lehet, hogy még ez sem, s ha ezek nincsenek, a szex csupán többé-kevésbé örömteli szórakozás marad, mely az orgazmusban való felrobbanás felé igyekszik, s homályos, a csalódással határos kielégülést hagy maga után. Amikor még éppen csak hogy kezdtem megvalósítgatni szexuális vágyaimat, akkor ott még nyoma sem volt érzékiségnek, mindössze a lehető leggyorsabban szerettem volna megkapni azt, amitől oly sokáig meg voltam fosztva - minél gyorsabban megkapni még többet, hogy kompenzáljam a meg nem kapottakat. Ha nem arra neveltek volna kicsi gyerek korunktól kezdve, hogy a szex az "pfuj", ha kedvünkre kéjeleghettünk volna a velünk egykorú fiúkkal és lányokkal, ha nincs a kívülállóknak a gyermeki szexualitás iránti szörnyülködő türelmetlensége, akkor most nem lennénk a szex utáni vágy vagy éppen az iránta való gyűlölet megszállottjai, s inkább a szimpátiára és gyengédségre építenénk a kapcsolatainkat, mintsem kerekded formákra s az odaadódásra való felkészültségünkre vagy felkészületlenségünkre. Gyerekként annyira vágytam a gyengédségre, s helyette csak pofonokat kaptam - szavakkal és tettlegesen.

Heverésztem a napon, elmélkedve erről-arról, miközben Danny ujjaival végigszaladt mindkét lábfejemen, enyhén szorítva simította a sarkam, s a kellemes aléltság már emelkedett is fel a talpamtól, útja során finoman érintve valamit az alhasban, majd gyengéd pezsgéssel melleimbe ömölve és még följebb hatolva csiklandós-finom elragadtatássá válik a torokban, s napfényes ködfátyollá párolog el valahová magasan fölém... jobb ez bármilyen szexnél, Isten bizony...

- De voltaképpen mit mondott Lobszang, Danny? Úgy értem, magát a lényeget akarom tudni, ki vele gyorsan. Akármi is legyen az, mit sem tud változtatni azokon az érzéseken, melyek a kezeid alatt születnek, úgyhogy csak bátran!

Danny kissé zavarba jött, ami meglepett, hisz eléggé tapasztaltnak és felszabadultnak tűnt - csak nem túl jó szeretőt csináltam belőle gondolatban? (Lehet, hogy amúgy meg még szűz??:)

- Nem olyan egyszerű ez az egész... Jómagam a mai napig nem tudom, hogy az, amit mondott, lényeg-e valójában vagy sem. Egyfelől igenis teljesen konkrétan fejezte ki magát, másfelől viszont... valahogy nem fér a fejembe, hogy lehet mindezt a gyakorlatba ültetni.

- Danny!! Beszélj már, különben elveszem tőled a lábacskáimat.

A fenyegetés hatott, s Danny folytatta az elbeszélést.

- Ott álltam előtte és megértettem, hogy nincs mit kérdeznem tőle, hiszen kérdést feltenni nem is olyan egyszerű. Képzeld el, hogy ott van előtted egy ember, aki minden tudás teljességével bír, neked pedig adott a lehetőség, hogy feltegyél neki egy kérdést - egyetlen kérdést, melybe belesűríthetnéd minden keresésedet, minden kétségbeesésedet és minden reményedet. Fejemben csak úgy röpködtek a hülyébbnél hülyébb kérdések, mint például "És hogyan teremhetek a nirvánában?" vagy "Miben áll a buddhizmus tanításának lényege?", de rájöttem, hogy mindez abszolút marhaság, hogy ez előtt az ember előtt lehetetlenség bármi ilyesminek elhangoznia, minden "okos" szó egyszerűen leperegne róla, mint a por, mert éreztem, hogy nem tudom őszintén kiejteni őket a számon - ez pedig hazugság lenne, s nem maradt más hátra, mint valami egyszerűt mondani, olyan egyszerűt, amilyenről már szükségtelen is lenne fennhangon beszélni. Kétségbeestem - hát oly sivár az én életem, hogy még csak kérdeznem sincs mit, de hát akkor hogyan találok választ, ha még csak egy kérdést sem tudok feltenni??

Lobszang felemelte kezét s tenyerével nyugtató mozdulatot tett. Azután szemeit lehunyta s egy-két percig némán és mozdulatlanul ült. Arcába néztem s nem tudtam levenni róla a tekintetem. Mintha láthatatlan, belülről jövő fény ragyogta volna be. Nem lehet szépnek nevezni a szó hagyományos értelmében - nincs meg benne a szépség és a formák tökéletes arányossága, arcvonásai ráadásul még valamelyest durvák és szúrósak is, de ez nem az, ami az átlagemberek arcán megfigyelhető. Az ő arcán egyetlen nyoma sincs az erőszakosságnak, követelőzésnek vagy önelégültségnek, csupán különös ridegség és komolyság ül rajta, mint aki hajójának fedélzetéről néz körbe a nyugtalan tengeren, készen arra, hogy baj esetén habozás nélkül végrehajtsa a rá kiszabott nehéz feladatot s átverekedje a hajót a viharon. Csodálatos módon ez a komolyság nem volt zord, de még csak gondterhelt sem - sziporkázó jókedv sütött róla, noha még most sem értem, hogy ez a két dolog hogyan fér meg egymás mellett, s ha én magam nem láttam volna Lobszang arcát, csupán a saját leírásomat hallanám, úgy valószínűleg nem is tudnám magam elé képzelni, s valami szokásosan feszült vagy ernyedt arc körvonalazódna előttem.

Amikor Lobszang kinyitotta a szemét, furcsa dolgokat mondott nekem. Azzal kezdte, hogy az igazság megmutatkozik bárkinek, aki őszintén keresi, s az emberek nem azért nem találják, mert hétpecsétes titok zárja el előlük, hanem azért, mert csak úgy tesznek, mint akik azt keresik, valójában azonban valami mást keresnek, ezt azonban maguk sem akarják beismerni. Azt mondta, hogy még a tibeti szerzetesek között is sok az olyan, aki nem az igazságot keresi, s aki még a meditáció ideje alatt is arra gondol, hogy vajon hamar eléri-e a megvilágosodást, s hogy meddig nem késő még otthagyni a kolostort, megnősülni és saját gazdálkodásba kezdeni, amennyiben a gyakorlataik nem bizonyulnak sikeresnek.

Azt mondta, hogy az átlagemberrel történő események nem vezetnek sehova, mivel az átlagembert nem érdekli az igazság, őt a vagyon érdekli, a többi ember figyelme, az élményszerzés, erről-arról szóló viták, s élete végeredményben egy pöcegödörhöz válik hasonlatossá, a vele történő események pedig csupán ennek a szeméttelepnek egy részét jelentik.

Azt mondta, létezik egyszerű módja a saját út megtalálásának - ennek a szónak valamennyi, a a legegyszerűbb és legmélyebb értelmében egyaránt. Ehhez meg kell "hallani" a belülről jövő különleges hívást, s mikor ezt "meghallod", sohasem fogod összetéveszteni semmi mással, nem fogsz előnyben részesíteni semmi mást vele szemben, ez lesz életedben a legtitkosabb, legédesebb, legmagasztosabb, ugyanis éppen ez a hívás mutat majd rá az utadra, s ő maga válik az utaddá, mivel meg kell változtatnod az életedet azért, hogy ne hagyjon el téged, hogy gyakrabban és mélyebben "meghalld", s hogy azzá válj, amit feltár benned.

Hangsúlyozta, hogy a "hallani" szót átvitt értelemben használja, hogy mikor a hívás érkezik, te magad válsz azzá, s nincs senki, aki hallhatná - mert te magad vagy ez a hang is.

Miután mindezt elmondta, elhallgatott s kérdőn nézett rám, mintha igyekezne megérezni, hogyan viszonyulok az elmondottakhoz. Ez alkalommal nem volt baj a kérdéssel, s mindjárt fel is tettem: "Lobszang, MIKÉNT cselekedjek, hogy meghalljam ezt a hívást, MIT kell tennem, Lobszang, pontosan mit tegyek?"

Bólintott s azt mondta, ahhoz, hogy meghalljam a szólítást, el kell csendesednem belül, mégpedig nagyon, mert mikor sötétbe borult életünk zajong, mikor a gondolatok, vágyak, negatív érzelmek szüntelenül űzik egymást, akkor ebben a hangzavarban nem hallod meg ezt a halk hívást. Mikor a hang megszületik, még nagyon halkan szól, s csak hosszú gyakorlással kezd egyre és egyre hangosabb lenni, amíg el nem éri teljes hangerejét, mely betölt mindenestül, a lélek és a test minden zugát, hatalmas erejű boldogító rezgéssel árasztva el téged. Látom, mondta, hogy ismerős számodra, amiről beszélek.

Csodálkoztam a szavain, s már mondani is készültem, hogy téved, hogy soha nem volt részem semmi ilyesmiben, s bár értem, amiről beszél, azt csak az értelmemmel teszem, mindössze körülírva fogom fel, de nem megélt tapasztalatként. Ám Lobszang úgy nézett rám, hogy elhallgattam, alighogy belekezdtem, s azon nyomban megvilágosodtam - hát persze, ez épp AZ: az a "hívlak" az álomból! Lobszang pontosan kifejezte azt, amit nekem magamnak nem sikerült szavakba öntenem - azt, hogy ez a hang a legkevésbé sem hang volt, mindössze a "hang" volt rá a legmegfelelőbb szó, s telítve volt ezzel a csodálatos teljességgel, melyben ott van a minden. Hiszen ez pont az a hívás volt, mely sehová sem hív, amely maga az út is. A ködös emlékek ismét nagyon élénken felragyogtak, s én újra nagyon tisztán és világosan átéltem az egészet, Lobszang pedig mosolyogva bólintott: "na látod..."

- Megkérdezted tőle, hogyan lehet elcsendesedni, mit kell hozzá tenni? - Kissé csalódott voltam a hallottak miatt, ezt is vártam, hogy most valami olyasmi következik, hogy "nyugtasd meg az elmédet" vagy "értsd meg, hogy ezen a világon minden illúzió", vagy pedig "képzeld el, hogy minden élőlény az anyád volt valamelyik előző életedben, s szeresd mindegyiket", ami után lehet szedelőzködni és hazamenni, mi több, most már ideje vacsorázni is.

Elhúztam a lábamat és kezdtem visszabújni a cipőmbe.

- Igen, persze, hogy megkérdeztem. Azt mondta - mindenekelőtt meg kell szüntetni a negatív érzelmeket.

- Ja, értem, aha...

Meghúztam a cipőfűzőt és felkeltem, lábaim kicsit elzsibbadtak.

- Menjünk, Danny, már idő van, megéheztem és el is fáradtam kissé, s még fél órát zötyöghetünk le a felvonóhoz.

Visszafelé némán mentünk, párszor szapora ügetésbe térve át, én a magam részéről elfáradtam, beszélni nem akaródzott semmiről. Mintha csak a hangulatomat tükrözné, újra leszállt a köd, foszlányokban akaszkodva az alacsony fákra, nedvességet árasztva.

- Ég veled, pofa! - paskoltam meg a lovamat, miközben átadtam a gyeplőt a lovásznak. - Többé nem látjuk egymást, közös utunknak ezzel vége.

Nagy szemeibe tekintve hirtelen olyan élesen hasított belém az elválás fájdalma, hogy kis híján sírva fakadtam. Soha, de soha többé nem látom őt, soha... az örökkévalóság szétválaszt minket, s egyszer majd szétfúj engem magamat is... na de ez mekkora hülyeség már, hogy váratlanul az elválás fájdalmát érzem egy lóval szemben... de nem, nem hülyeség, csak valami elszakadt belül és többé nem akar behegedni.

A kocsiig ugyancsak teljes némaságban mentünk. Shafi, amint meglátott, felvidult (látszik, hogy már hiányoztam neki:), és gálánsan kitárta az ajtót.

- Mem.

- Köszönöm, Shafi. Viszlát, Danny, kukkants be hozzám vendégségbe, ha kedved támad. Jöhetsz akár ma este is, csak valamivel később, szeretnék vacsorázni és heverészni kicsit az ágyban, sőt, lehet, hogy picit még alszom is majd, de úgy kilenc órácska tájban gyere a "hotel"-emhez, ücsörgünk meg eldumálunk még... Shafi, ugye ha bérel egy shikarát, a ladikos név alapján meg tudja találni a házadat?

- Igen, mem, ez csak természetes, ugyanúgy, akár a városban. Azért mindenesetre, tessék - átnyújtott Dannynek egy névjegykártyát.

- Mindenképpen eljövök ma. Ha alszol, felébreszthetlek?

- Igen. Shafi, majd megmutatod Dannynek a szobámat.

Shafi, úgy tűnt, megértette, hogy nem csupán baráti viszony kezd közöttünk kialakulni, s összeesküvőn rám kacsintott.

- OK, mem, ahogy parancsolja.

 

<< Főoldalra

Forward >>