« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 06


…Két évvel ezelőtt történt. Az akkori szeretőm profi hegymászó volt… lehet, hogy emiatt szerettem bele? Már kisgyerekként elbűvölt minden, aminek köze volt a sziklákhoz, a hófödte magasságokhoz. Bár kétlem, hogy csak emiatt – fegyvertárában néhány hírhedten nehéz csúcs mellett még első osztályú szexuális érzékkel is büszkélkedhetett… Sokáig győzködtem, hogy vigyen magával engem is mászni, de a testfelépítésem miatt nem voltam megfelelő partner, mivel vészhelyzetben nem tudtam volna biztosítékként szolgálni. Végül is előkerült egy régi barátja. Három évet töltött Mexikóban sámánok és varázslók után kutatva, de ilyen téren semmit sem talált, úgyhogy visszatért Moszkvába. Április eleje volt, éppen elég idő volt felkészülni egy mászásra a májusi ünnepek alatt, s hamar akadt számomra jégcsákány, mászóvas, nagy hátizsák, hatalmas derékalj és tömegével minden olyan felszerelés, melynek az éjjeli fagyoktól, kíméletlen széltől és hóförgetegtől kellett megvédenie. „Útra készen” felöltözve inkább egy űrhajós és egy földönkívüli keverékére emlékeztettem, s mikor Moszkvába beköszöntött az igazi tavasz, mi elindultunk a télbe, igaz, egyáltalán nem olyanba, amilyenhez hozzászoktam.

Olegre rögtön felfigyeltem erőszakmentes emberkerülése és néhány furcsaság miatt a külső megjelenésében. Föl nem foghattam, miben állt ez a furcsaság, de abból a fajtából való volt, akire azt szokás mondani, hogy „nem ebben a világban él”, míg esetenként azok az emberek, akik ezt mondják, valódi őrülteknek bizonyulnak, néha viszont teljesen normálisak és józanul gondolkodók. Oleggel kapcsolatban egyelőre nem alakult ki határozott álláspont bennem, de kissé nyugtalanító volt kettesben lenni vele. Semmi látható okát nem tudtam felfedezni ennek a nyugtalanságnak, s egyre vártam a pillanatot, hogy végre kideríthessem, ki is ez az ember, de ő, úgy látszik, nem égett a vágytól, hogy velem társalogjon. Andrej elbeszélései alapján Oleg régebben nagyon közlékeny és nyitott ember volt, „a társaság lelke”, s múlt és jelen ilyen össze nem illése felébresztette a kíváncsiságomat – vajon nem a mexikói út változtatta-e meg ennyire gyökeresen –, szóval vártam bármelyik megfelelő pillanatot, hogy kikérdezzem arról, mi is történt vele az utóbbi két évben.

Felgyorsultak az események. Kora reggel ébredtünk Andrej zelenográdi otthonában, ebédre már Minvodiban voltunk, autót béreltünk, s menetközben töltve kólásüvegekbe a gyorsforralókba való benzint, délután négy körül már Hurzukban voltunk – a legutolsó faluban az Elbrusz északi oldalához vezető úton. Ez a gyors helyzetváltozás óriási hatást tett rám! Hurzukban kirámoltuk a taxiból minden cuccunkat, kupacokban a patak mentén felfelé vezető ösvényig cipeltük őket, s megkezdtük a hátizsákok átpakolását. Mókás procedúra volt – egyetlen óriási halomba borítottuk az összes holmit, majd zsákokba gyömöszöltük, rugós mérleggel lemértük a zsákokat, s végül mindegyiket beirányítottuk egy hátizsákba. Hogy mennyi minden is volt ott! Ahogy a hollót csábítja minden, ami csillog, szemeim úgy tapadtak folyton valami új vasdarabra, s állhatatosan ismételgettem midegyiknek a nevét és rendeltetését: jumár, karabély, nyolcas, jégfúró, jégcsákány, berakás, jégkalapács, tartalékszivattyú a gyorsforralóhoz, pótbetétek ugyanehhez… - mi van, hát ilyen bonyolult jószág ez a forraló? Végeredményben a hátizsákom körülbelül 17 kilót nyomott, a srácok pedig 27-et voltak kénytelenek hurcolni, s a sötétedésig hátralévő, felfelé irányuló mozgással töltött néhány óra nem hagyott kétséget afelől, hogy nehéz emelkedőnk lesz.

Egy nap múlva már az örök hó birodalmában voltunk, árkot taposva a hóba a gigantikus „vasaló” – egy sziklakiszögellés – felé. Tekintet nélkül e munka nehéz és monoton mivoltára, szinte állandóan átható örömöt éreztem: hisz körben mindenhol HEGYEK voltak! Sem szavakkal, sem fényképekkel nem lehet visszaadni ezt a mindent átfogó végtelen térséget, a hatalmas sziklával, tovarepülő égbolttal, a kegyetlen, ám lágy széllel való szoros érintkezésnek ezt az elragadtatását… Már kezdett sötétedni, mikor elhelyezkedtünk az éjjeli szálláshoz. A sátorállításnál ügyködve, mely a váratlan, ugyanakkor teljes szélcsenddel váltakozó széllökések miatt egyáltalán nem volt egyszerű feladat, felfigyeltem rá, hogy a legkönnyebb tevékenység is kezd kimeríteni, a fokozódó fejelnehezülés nem hagy összpontosítani – legyűrt a hegyi betegség. Harminc méterre a sátortól jó kilátóhelyet választottam magamnak, hogy egyedül lehessek. Teljesen felhőtlen az ég. Akkora a csönd, hogy hallatszik, amint valahol a végtelen távolban zúg egy folyó, vagy ez csak képzelődés? Milyen szokatlan a végsőkig tisztán hallani minden hangot, melyek a mindennapi életben elnyelődnek a zajos közegben: a saját légzésemet (lám, milyen érdekes, ahogy lélegzem!), a kéz, a fej, a láb bármely mozdulatát, még azt is hallom, ahogy esik a hó! Körülöttem csupán az örökké hófödte hegyek, sehol a legkisebb mozgás – a magaslatok megdermedtek, elkapva a nap utolsó sugarait… Egy pillanattal később a hegyek szinte tüzessé váltak, megbabonázottan néztem az alkony és a hó játékát, s hirtelen mintha elkapott volna engem ez a kép – a lángnyelvű hűvösség feljebb tört az ujjvégeimtől a karomon, nem éreztem többé támaszt magam alatt, a fülem csöngeni kezdett, először alig hallhatóan, de viharos gyorsasággal erősödve. Meg akartam fordulni és segítségért kiáltani, de nem tudtam elszakadni a hegyek látványától, s hamarosan teljesen megszűntem érezni a testem határait, fordulni pedig nem volt kihez – azon a helyen, mely valaha én voltam, most valami fenséges tüzes-hűs dörgés volt, s ebben a „valamiben” egy csoda folytán megőrződött az ÉN észlelésem. Nem tudom, meddig tarthatott ez, úgy rémlik, néhány másodpercig csupán. Az egész nagyon egyszerűen és gyorsan ért véget – mintha valaki fokozatosan oltotta volna le a fényt, s azt vettem észre, hogy enyhén odafagyott a popsim, s az egész testem elzsibbadt kissé a mozdulatlan üléstől. Vagyis korántsem csak néhány másodpercig tartott ez az egész!

Először történt velem ilyen. Felálltam s egy kis gyengeséget éreztem, de ez jóleső gyengeség volt. Úgy látszik, a barátaim nem vettek észre semmit, még csak nem is néztek felém - mászások tucatjaiban hétköznapiasodott dolgokkal voltak elfoglalva. Saját magamnak is érthetetlen okból keményen úgy határoztam, hogy nem szólok nekik semmiről.

Alighogy lement a nap, rögtön abban a pillanatban egyszerűen őrült módon hideg lett. Soha nem gondoltam volna, hogy a tikkasztó hőség így, egyik pillanatról a másikra képes halálos hideggé változni! Gyorsan bekaptuk a vacsoránkat, bekászálódtunk a sátorba s beburkolóztunk a pehelytollas hálózsákokba, melyek többé már nem tűntek feleslegesen vastagnak a számomra. Éjjel valami semmit sem jelentő álmot láttam, mikor hirtelen valami fellobbant, mintha éles fény gyúlt volna, mely mind erősebbé és élénkebbé vált. Ez a fény mindenfelől jött és lehetetlen volt elbújni előle. Ijedtemben felkiáltottam – azt hittem, azonnal megsemmisít, darabokra tép szét, s abban a pillanatban felriadtam, felszökkenve a helyemen. A sötétből Andrej álmos hangja kérdezte, mi történt. Elmeséltem neki ezt a különös álmot, mire annyit mormogott, hogy ez valószínűleg hegyibetegség, magához szorított, s rögön vissza is aludt.

Reggel Oleg ébresztett, leégés elleni krémet adott, baseballsapkát meg napvédő síszemüveget.

- Soha ne menj ki enélkül a sátorból, még este se – úgy beszélt velem, mint egy hanyag gyerekkel, ami sértette kissé a büszkeségemet, mivel még sehogy sem tudtam megmutatni magam, ő meg, ahogy észrevettem, már nem a legjobb véleménnyel könyvelt el engem.

A hegyek kétségkívül elvakítottak – szó szerint és átvitt értelemben is. A lángoló nap éppen fölöttünk volt, szellő sem fújdogált, kezdtem lerángatni magamról a meleg ruhadarabokat, végül egy szál könnyű széldzseki maradt rajtam a trikó fölött. Lassan haladtunk felfelé, szorítva kezünkben a jégcsákányokat. Semmi nem utalt az elkövetkező nehézségekre, de főleg nem arra, hogy tragédia történik…

 



<< Főoldalra Forward >>