« Maya »
Volume 1: « Vis kisebb »
Chapter 05A kövezett tópart, mely mögött az út kezdődik, szomorú látványt nyújt. Minden tíz méteren géppisztolyosok állnak, a kátyúkon zajosan röpülnek át régi autóroncsok, elnyűtt motoros riksák és az indiai mitológiából vett képekkel telerajzolt narancsszínű teherautók. A kis, helyenként befejezetlen és csak itt-ott lefestett házak úgy odatapadtak egymáshoz, mint a szétfőtt húsos derelyék… Úgy látszik, elég régen kezdhették építeni őket, annyira régen, hogy ez idő alatt már meg is öregedhettek, s ránézésre a falak már-már beomlanak. Az egyik ház ajtajából elképesztően koszos gyerekek kis csapata néz rám lelkesedéssel és kíváncsisággal... Lehetséges, hogy egyáltalán nem mosakszanak sosem? Borzasak, mezítlábasak, szakadt ruhában, iszonyat taknyos orral – de mindezek ellenére az arcvonásaik szépek, és semmi esetre sem úgy néznek ki, mintha gyerekek volnának. …Fura bágyadtság a hasamban, feszültség, mintha valami nyújtózna felőlem hozzájuk s egybefolyna, egész testemben kellemes vonzást és nyers elszakadást érzek egyidejűleg. Nem tudom, miért, de feltétlenül szeretnék mielőbb elutazni erről a helyről.
Megint a kényelmetlenül kidomborodó ülésű indiai „Volga”, megint nyomor, totális szétziláltság és mocsok, s mikor a lakónegyedeknek végre vége szakadt, magamon is elcsodálkozva megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Éppen az út fölé sziklás, alacsony, meredek halmok nyúltak ki, balról pedig völgy, hegyek, rizsföldek végtelen teraszai. A völgy irányában szürke kövek között kis patakocska tekergőzik, megdöntve előzetes elképzeléseimet, melyek szerint valamennyi hegyi folyó hatalmas, sebes és viharos.
- A monszunok idején ez a folyó kiárad és mintegy tízszer szélesebb lesz – Shafi hangja mintha valahonnan a háttérből szólna.
Felhős az idő, és noha a nap folyamatosan elő-előbújik a felhők közül, a távoli hegyek ködbe takaróznak, és olyan érzésem támad, hogy a völgy a semmibe vezet, eltűnik az ürességben. Elbámulok oda, ahol a völgy eltűnik, és elképzelem, hogy az égvilágon semmi sincs ott, hogy ím, azon a helyen véget ér a számomra ismert világ, én pedig egy kis szigetecskén vagyok, melyet minden oldalról a végtelen ismeretlen vesz körül. És ugyanúgy, ahogy egy magas hegyszakadéknak egészen a széléig el lehet menni és lenézni a mélységbe vagy a látóhatár távolába, lélegzet-visszafojtva el lehet merészkedni ennek a szigetnek a széléig is és elnézni az ismeretlenbe, ebbe a határtalan ürességbe, mely jellegtelennek tűnhet, de csak első ránézésre.
Mindenfelé a földeken parasztok dolgoznak, mégpedig úgy, hogy a legpiszkosabb részét nők és kamaszok végzik, a férfiak csak felügyelik a munkát. Jó kérdés, vajon mivel foglalatoskodhat a többi férfi?
- Shafi, miért csak nők dolgoznak a földeken?
- Mert ez női munka.
- Ezt meg hogy érted?
- A nők mindig is a földeken dolgoztak. A férfiak pedig eladják, amit a nők megtermeltek.
- De hát a mezei munkák nagyon megerőltetőek, a férfiak pedig segíthetnének a nőknek. Hiszen a nőknek ezen kívül ott van még a háztartás és a gyerekek, miért ne lehetne legalább a munkájuk egy részét megkönnyíteni?
Arcán elégedetlenség és ellenségesség tükröződött irányomban. Lám itt van, megmutatkozott az igazi természete! Amíg a számomra kijelölt szűk renden belül mozgok, kapom az erőltetett mosolyú szolgalelkű fizimiskát. Viszont amint csak egy kis lépést is teszek abba az irányba, hogy kétségbe vonjam, amiben az ember szentül hisz, azonnal látom, mivé változik. Az őszinte cselekedet letépi az álarcokat és leleplezi a hamisságot, és végre beleütközöm az igazságba – s mennyire eleven ez a találkozás! A megszokott világrend ezen repedéséből valódi, nem fantomokra, hanem tényleges tapasztalatra épülő igazi gondolathajtások törnek elő, minek eredményeképpen valódi érdeklődés ébred az élet iránt, élő szenvedély, a kutatás magával ragadó öröme. Mi hát az érdekesebb számomra: egy érthető, ismerős, kényelmes, álszent kartonvilágban élni, vagy inkább kihívni magam ellen azt a sorsot, melyet oly nagy gondossággal tanítottak nem észrevenni? A válasz egyértelműnek tűnne, de mily hatalmas erő is ez, a köznapiság. Csábítgat, akár egy édeskés hangú szirén, megigéz és halálos álomba dönt, s még csak zavaros emléke sem marad annak, merre tartottál tulajdonképpen.
- Mem, itt minden úgy van, ahogy lennie kell. Ez mindenkinek megfelel, és senki nem szándékozik változtatni semmin. Az Allah akarata ellen volna.
Ja, így már más, ezzel nem szállhatsz vitába – mikor Allah vagy Krisztus kilép a porondra, nem marad más hátra, mint hogy árnyékba vonulok, mivel a saját istenek iránti fogadalomért síkraszálló gyűlöleten kívül semmi másra nem számíthatok – sem érdekes vitára, sem élménybeszámolóra, sem józan érvekre.
Indiában a nők nem egyebek igavonó házibarmoknál. És ez nem túlzás, semmifajta egyenjogúság még csak szóba sem jöhet! Az ősök ezeréves sötétségein nevelkedett szokások itt a mai napig oly serényen őrködnek, hogy a más erkölcsű ember szó szerint az életét kockáztatja Indiában. Én azonban eddig még nem tudtam erről. Mint ahogyan arról sem, hogy a nők és férfiak még csak kézen sem foghatják egymást, mert bármelyik rendőr odamehet hozzájuk és doronggal karon vághatja őket. És ez megy Delhi utcáin! Ezek után mit is mondhatunk mind e számtalan isten háta mögötti helyről, ahol még valósággal dúl a kőkorszak, mely elől hanyatt-homlok akaródzik elfutni, feledve mihamarabb az ott látottakat.
A lány után, akit férjhez adnak, a rokonok kötelesek fizetni a vőlegénynek és családjának, hisz ezentúl ők fogják etetni ezt a jószágot. Ha viszont nincs pénz, a menyasszony családja csalni kényszerül – férjhez adják a lányt, pénzt viszont nem fizetnek ezután. Még rémálomban sem gondolná el az ember, hogyan jár el vőlegényi részről néhány család mind a mai napig (!) az ilyen esetekben. Megégetik a lányt… Ezt a történetet egy itteni gazdag nő mesélte nekem, aki egész életében a nők jogaiért harcolt Indiában.
Vagy még egy sztori a rémsorozatból, mely a világ valamennyi információs csatornáját bejárta. Indiában a mai napig virágzik a kasztrendszer, és mind a mai napig gyakorlatilag lehetetlen összekötni az életed egy alacsonyabb kasztbeli emberrel. És tessék, egy fiatalember beleszeretett egy alacsonyabb kasztból való lányba, s nem törődve a rokonok minden erőlködésével, esze ágában sem volt lemondani a szerelméről. Példamutatóan büntették meg őket – a szülőfalu lakóinak általános gyűlésén lettek meglincselve –, természetesen tökéletes összhangban az istenek és ősök akaratával. Valósággal elképzelem e jóságos, bölcs arcokat a vének tanácsában, mely kimondja az ítéletet: „Felkötni mindkettőt”. És ez most történik, a mi időnkben. S én még azt gondoltam, hogy a haladás és az értelem világában élek…
A nő házibarommal való összehasonlítása még ráadásul nem is teljesen igazságos, mivel egy tehén leöléséért az indiait ki is végezhetik, egy nőgyilkosságért viszont legjobb esetben is csak bebörtönzik néhány évre. Ám nem gondolom, hogy a nők az indiai kultúra áldozatai lennének, akiket a gonosz indiai férfiak kegyetlenül kizsákmányolnak. Mindenki saját belátása szerint teszi tönkre az életét. Az orosz pasi mérget szippant és szesszel önti tele magát, az európai ostoba jólétben csücsül, az indiai nő pedig a zokszó nélküli baromlétet választja, maga pedig buzgón tartja az összes helyi szokást és gyermekeit az ősök hagyományaival teljes összhangban neveli. A kegyetlenség gyakran tombolásig fokozódó érzelgősséggel párosul az emberben, a kifinomult önsajnálat hirtelen éles gyűlöletbe csap át, a nők lealacsonyított helyzete Indiában pedig a gyerekek anyjuk iránti fanatikus rajongásával jár együtt. Egyesek az ellensúlyok harmonikus rendszerének tartják ezt, az én szememben viszont egy és ugyanazon érem két oldala csupán: egyik kutya, másik eb.
…Élénk szárit viselő nők hatalmas fűkötegeket visznek a fejükön, szinte egész kévéket. Ideális testtartású, élénkzöld, rózsaszín, vörös, sárga, világoskék kelmékbe bújtatott karcsú alakok egyenletesen, sietség nélkül haladnak a sötétessárga mezőn – zöld rizshajtások duzzadó szigeteivel megrakodva.
- Hello! – nem tudtam ellenállni és integettem az út mentén haladó nőknek és lányoknak. Ostobaság, persze… de mégis mi marad más hátra, hogyha szeretnéd kifejezni nekik a szimpátiádat, ám nem tudod, hogy is tedd!
Szemük felcsillant, pofikájuk mosolyra derült – még szép, micsoda jóleső közvetlenség… Érdekes, vajon mit fognak szólni ahhoz, hogy fényképezem őket? Titokban persze nem agressziót várok (hisz nem Nyugat-Ukrajnában vagyok), hanem kisebbfajta elégedetlenséget… De nem, sorba álltak, megigazították a szárijukat – mindezt ugyanazzal a mókás, ám kellemes komolysággal, ráérősséggel… lám, volt kitől tanulniuk e két lábon járó, gazdag ruhás páváknak! Ünnepélyesen megdermedtek. Várnak.
- Mem, ez öröm a számukra. Még senki sem fényképezte le őket, csak hallomásból ismerik az efféle fotómasinát – rázott fel Shafi.
- Remélem, nem félnek?
- Dehogyis, mem, ugyan, hogyan is lehetne MAGÁTÓL félni! – ím, a hazug, minden mondatát úgy ötli és ejti ki, hogy kenegesse saját fontosságom érzését, s kezd sikerrel járni. Már hozzászoktam ahhoz, hogy „mem” vagyok, hogy megvető, sőt hatalmaskodó is lehetek, de vajon tényleg ilyen könnyen megfoghatnak efféle olcsó frázisokkal és hízelkedő hanglejtéssel? Hisz a vak is láthatja, hogy mindez képmutatás, és mégis, kezdem észrevenni, hogy időnként már becsülettel ki is veszem a részem ebből a játékból.
- Shafi, kérdezd meg, ha kell, tudok nekik pénzt adni…
- Mem, ön már úgy megajándékozta őket, hogy életük végéig emlékezni fognak rá.
Igen, ezek a nők sokkal kellemesebb benyomást keltenek, mint jómódú indiai társaik. Még a koros nők is nagyon szemrevalóak: sudár, feszes testek, komoly arcok, de az aggodalom pecsétfoltja nélkül, nyugodtak, de nem petyhüdtek, nincs rajtuk sem szomorúság, sem elégedettség, s egyáltalán nem tűnnek ostobának. Összességében különleges szépség rejlik bennük. Eszembe jutottak a mi parasztasszonyaink: örökké balhézó, örökké elégedetlen, nyüzsgő, erős anyókák olyan arcokkal, melyeken letörölhetetlen foltot hagyott a szüntelen aggodalmaskodás és idegeskedés. Meg a pálinka, természetesen. Az anyókáinkról való elmélkedés zavaros nyugtalanságot szült, ehh, a pokolba velük…
Odahívom őket magamhoz, „Play”-módba állítom a fényképezőgépet, a kijelzőn mutatom az elkészült fotókat. Tűzhely-, korom- és öregruha-szaguk van. Istenem, mennyi lelkesedés, fehér fogú ragyogó mosoly, nevetés! Tréfálkozva lökdösődnek, tolonganak, teli torokból nyerítenek, eltakarják az arcukat – szégyenlősek. Lám, messze nem vártam ilyen virgoncságot, azt gondoltam, hogy fáradtak… hiszen nálam a fáradtság szorosan kapcsolódik a vad dühvel, komorsággal, de náluk nem…
Még egy órányi a kellemes, ám egyhangú tájképekből, s az út szerpentinbe megy át. Fenyőerdők kapaszkodnak fel az élénkzöld bársonyos fűszőnyegen. Mennyire szeretem az erdeifenyőt! Gyantaszag, a tűlevél íze, puha ágak… néha majdhogynem látom, ahogyan árad belőlük az aranyló csillogás, elkeveredik a sűrű szaggal és valahova a messzi távolba vezeti el az érzékeket – a rég elfeledett gyermekkori emlékekbe, az emlékezet zugaiba vagy oda, ahol én lehet, hogy még csak ezután leszek.
Végre-valahára megérkezünk egy kis kerek tisztásra, ahonnan golfpályákra és gigantikus zöld hullámokhoz hasonló, alacsony sziklás hegyekben folytatódó dombokra nyílik kilátás. Ez az autók végállomása, melyekből itt, akármennyire furcsa is, meglehetősen sok áll, noha turistát nem látni. A nap eltűnt, és hűvös az idő, megyek, iszom egy teát a nyitott kávézók egyikében, melynél hosszú faasztal és szedett-vedett székek állnak… Csak nem egy külföldi? Minden jel arra utal. Menetközben sikerült egy vonzó férfi képeként magam elé rajzolnom. Kisgyermekkoromtól fogva állandóan szerelmes akarok lenni, s ész nélkül sorban beleszerettem mindenkibe. Néha olyan rusnya szörnyekbe estem bele, hogy még rágondolni is kínos:)
Egészen közel megyek, s ő mintha megérzett volna engem, felém fordult. Gépies mosoly, banális köszönés, üres szemek, jólelkű-közömbös arckifejezés – a legátlagosabb külföldi, akivel legfeljebb ha a kirándulások útvonalait és az árakat meg lehet vitatni. Ám én azért köszönök és leülök mellé… Minek???
- Honnan jöttél? – köpte ki a férfihangú automata a sorban első kérdését.
De miért éppen „honnan jöttél”, „hová utazol”, „mióta vagy Indiában”… ezek mind gyurmából vannak, vagy mi? Miért nem kérdezik, hogy „Mit keresel az utazásaid során?”, vagy „Mit gondolsz, miért keltenek ezek a hegyek olyan hangulatot bennem, mint amikor felébredsz az éjszaka folyamán, s nem tudod, felkelni jobb-e és sétálni egyet, vagy megpróbálni tovább aludni?”, vagy mondjuk… Igen, mondhatsz vagy kérdezhetsz, amit csak akarsz, hacsak nem vagy kartonlélek és legalább valami kis élet bugyog benned, de úgy tűnik, ezek itt mind papírból vannak…
- Oroszországból – felelem kedvetlenül, ám mégis mosolyt erőltetve az arcomra.
(Most majd mondja: „Ó! Oroszország!!”)
- Ó! Oroszország! Soha nem voltam Oroszországban. Azt hittem, az összes orosz lány magas és erőteljes, de te inkább egy franciához hasonlítasz. Én pedig Angliából érkeztem. Te jártál már ott valaha?
- Nem, Európa valahogy nem vonz. Különösen mostanság… - érti vajon? Nem, nem fogta föl. Most pedig azt fogja mondani: „Igen, itt minden teljesen más” – mint aki nincsen tisztában azzal, hogy csak egy debil nem látja, hogy itt minden teljesen másképp van…
- Ó, igen! Itt minden teljesen más.
Amúgy ez afféle kartonember-párbeszédstílus: kijelentésekkel vagdalóznak, melyekre a „köztudott” és a „jó öreg Európából származó nénikékkel és bácsikákkal való párbeszéd folytatására alkalmas” jelzők pecsétje van sütve. Ilyenkor jobb nem a szemükbe nézni: ezekben a pillanatokban semmi, de semmi kifejezés nincs bennük, s a velük való társalgás enyhén szólva nem a legkellemesebb szórakozást nyújtja. Ha az Indiában utazgató európaiból szeretnél valami élénkséget előhívni, mutass neki finom szafaládét vagy valami kacatot – szemei azonnal rátapadnak, s tűz gyúlik bennük, melyben már fel lehet fedezni valami életteliséget.
- Ide az emberek keresni jönnek valamit, Európában pedig dolgoznak – nevette el magát ki tudja, miért.
- Én többet nem dolgozom.
- De azelőtt mivel foglalkoztál?
Kezd magyarázkodásba átmenni ez a beszélgetés… némán a szemébe nézek, de ott nem változott semmi sem – csupán a gramofontű ugrott a következő számra, ennyi elcsúszás történt. Mi a soron következő kérdés?
- Tetszik neked Dzshammu és Kashmír?
- Nem, itt túlságosan feszült a légkör, valószínűleg mindenki fél, hogy bármelyik nap kitörhet a háború.
(Csak most nehogy elkezdje mesélni, mi volt itt tíz évvel ezelőtt…)
- Igen, tíz évvel ezelőtt itt minden másképp volt. A Dale Lake-en lehetetlen volt szabad helyet találni, olyan sok volt a turista. És nem ám három napra utazott ide mind, mint most, hanem több hónapra. Nem akartunk hazamenni, itt volt a házunk, a mi földi paradicsomunk, az irodában ülni s karriert építeni, öltönyt hordani nem akarók paradicsoma. Ez volt a világ legromantikusabb helye, ahol olyan lehettél, amilyen vagy. A szigeteken őrült bulikat csaptunk, a világ legjobb dídzséi voltak itt… - úgy beszél, mintha minden jobb dolog elmúlt volna, s mostanra csak az emlékek maradtak, és csak akkor él igazából, amikor emlékezik. Újra kriptabűz árad. Na elég, nem bírom tovább, hogy lehetne minél gyorsabban búcsút venni ettől a valóságmentes embertől? …Valami hozzáért a hátamhoz, s ez az érzés gyenge visszhangként csendült a testemben. Megfordulva látom, hogy egy pasi jön felénk, engem néz… bírom, amikor így bámulnak… mint aki nem is kételkedik abban, hogy meg tud hódítani… de nem azért, mert magabiztos.
- Ó, hát itt van Danny is! Ez itt Danny, ő pedig Maya, orosz, mit szólsz hozzá?
- Szervusz, Maya – Danny leült szembe, így alaposan megnézhettem magamnak.
Úgy harminc körül lehet. Kellemes arca van – egyáltalán nem olyan, amelyet szépnek mondhatnánk, de számomra van benne valami nagyon vonzó. A rendesnél valamicskével szélesebb pofacsontok, szabálytalan orr (valószínűleg egy törés következménye), nyugodt, de nem közömbös szemek, melyekben úgy vágyom az intelligencia és komolyság csillanásait elkapni, ajkak, melyeket, így ránézésre, kellemes lenne csókolni… És különösen tetszik, hogy nem erőlteti szüntelenül az arcára ezt az édeskés furnérmosolyt, ahogy teszi ezt a külföldiek többsége társalgás közben, de még akkor is, ha csupán szótlanul baktatnak. Szokás azt gondolni, hogy ez a mosoly annak a tanújele, hogy minden rendben van, hogy meg vannak elégedve az életükkel, és nekünk mindannyiunknak is ilyen mosolyokat és életet kívánnak. Isten őrizz! Nem látok semmi kellemeset ebben a gémberedett vigyorban – a legközönségesebb hülye szokás, melyet végül magamon is kezdtem észrevenni a külföldiekkel való, nem túl hosszas társalgást követően. Ezekben a pillanatokban halott és szürke állapotban vagy, az arckifejezés erőltetett és mesterséges, ezért elhatároztam, hogy kínosan ügyelni fogok rá, hogy társalgás közben csak akkor mosolyodjak el, amikor azt tényleg jónak látom (ez viszont nem túl gyakran fordul elő), a fennmaradó időben pedig őrizzem meg az arc nyugodt és fesztelen állapotát.
- Régóta vagy Indiában? – tetszik a hangja is.
- Ötödik napja.
- Ötödik napja? El tudom képzelni, hogy érzed magad – pokolian, ugye?
- Á, dehogy, már nem. Itt többé-kevésbé nyugi van, pláne Delhihez viszonyítva, bár nem hagy nyugodni az érzés, hogy minden lépésemnél átvágnak.
- Mivel ez többnyire így is van… Mennyit fizetsz a szobáért? Mert ugyebár a Dale Lake egyik úszó házában laksz, nemde?
- Igen. Húsz dollár egy napra, reggelivel együtt.
Mindketten felnevettek.
- Egy kétágyas szoba napi három-négy dollárba kerül itt, a kaja pedig személyenként egy teljes napra – úgy öt-hat lehet legfeljebb.
Hallja vajon Shafi ezt a beszélgetést?.. Annyira azért nem áll messzire, feszülten figyel, az arca pedig gyanakvó, sőt, elégedetlen. Ez a csirkefogó bizonyára fél, hogy szó esik köztünk az árakról is, mi más miatt aggódhatna még?
- Na ne csináljátok már! Ez komoly? – a csalódás csodálkozásba ment át. Az ördögbe is! – Én még Delhiben előre kifizettem az itteni szállást három napra.
- Ez igen elterjedt fogás – egy utazási irodában találod magad, s ők rögtön rád sózzák a legkevésbé kelendő portékájukat… Bizonyára említetted nekik, hogy először vagy Indiában.
- Igen.
- Ezzel az őszinteséggel aláírhatod a halálos ítéletedet:) Semmilyen körülmények között nem szabad ezt mondani – így vesztheted el a legkönnyebben a pénzedet, ahogy ez veled is megtörtént.
- Mindenféle szörnyűséggel riogattak, azt mondták, hogy néhány napja két orosz lányt feldaraboltak egy szállodában…
- Hát persze… és ezért ajánlották neked a SAJÁT hoteljüket, ugye?
- Na ja.
- Mesterei ők ezeknek a trükköknek…
- És tényleg, mennyibe kerül egy félnapos shikarás csónakázás a tavon?
- Maximum kétszáz rúpia lehet. Úgy négy dollár.
- !... Aha, értem…
- Megvan neked a Lonely Planet című útikalauz?
- Nem, az micsoda?
Danny elővett a hátizsákjából egy élénk borítójú, vastag könyvet, és felém nyújtotta. (A szemem sarkából látom, amint Shafi arca enyhén szürkére vált.)
- Útikönyv. Nélkülözhetetlen kincs. Benne van minden Indiára vonatkozó információ: árak, hotelek, kirándulások. Az egész nagyon részletes, térképekkel, menetrendekkel, ajánlatokkal, lehetetlen vele elveszni.
- Itt kapható?
- Bármelyik könyvesboltban! Amúgy az indiai könyvboltokban biztosan örömödet leled majd… már ha érdeklődsz az ezoterikus tartalmú könyvek iránt, természetesen.
Fenébe is, hát persze hogy érdekel az ezoterikus irodalom! Az utóbbi időben csak ezt olvasom, bár néha szívesen fellapozom Hessét vagy Kafkát is… De hisz úgy látszik, Danny és az angol teljesen véletlenül vannak együtt, s lényegében semmi közük sincsen egymáshoz. Erotikus fantáziám beindult, a gondolatok összekuszálódtak, játszanak, akár a delfinek – egyszer a magasban csapnak össze, máskor alábuknak a mélybe. (Te vajon gondolsz-e erre? Hiszen elképzelted nem is egyszer, milyen bársonyos lehet a bőröm, szépek-e a cicijeim, milyen feszes a fenekem…) Kissé megszédültem, s ez az állapot kedvemre való, mivel önmagában is elegendő – ha nem lesz semmi folytatása, akkor sem fog csalódást okozni, mert nem várok semmit, hanem egyenesen a jelenben élvezkedek.
- Itt a hegyekben lehet lovat bérelni – Danny kizárólag hozzám fordul!
És rögtön kényelmetlenül kezdem érezni magam az angol előtt, függetlenül attól, hogy nem szimpatikus nekem és teljesen hidegen hagy – amiatt, hogy mi most épp (lám, már a „mi” is megjelent:)) „szakítani” készülünk vele. Akár megértette, akár valóban valami mást akar csinálni (mindez egyáltalán nem érdekel, mielőbb meg akarok tőle szabadulni), a lényeg, hogy végül egy „Ó! Ez már nem tartozik rám!”-felkiáltással az angol egyszer és mindenkorra eltűnt a látómezőmből. Sűrűbb lett a levegő, az ég puhábbá és aranylóbbá változott, Dannyvel némán végigmérjük egymást, Kashmír pedig dekoráció csupán a pillantások alig észlelhető tánca számára.
- Danny… - nagyot nyelek, krákogok, no lám, még a torkom is kiszáradt… - Danny, kell nekünk vezető? – ha rajtam áll, én borzasztóan nem szeretném, ha Shafi velünk lenne, de ha eltévedünk…
- Nem, vezetőre nincs szükségünk. Indiában amúgy a turistahelyeken ritka, hogy kell, hacsak nem készülsz néhány napra a hegyekbe, de egyébként a hegyi útvonalak nagy része is olyan jól ki van taposva, hogy nehéz lenne ott eltévedni. Az indiaiak természetesen túloznak a körülményeket illetően, azt hajtogatják, hogy vezető nélkül még a vécére sem lehet eltalálni. Az úton pedig mindenféleképpen, úgy meglepetésszerűen beterelnek a bácsikájuk vagy fivérük boltjába vagy éttermébe. Ne higgy vakon az indiaiaknak: időnként nagyon ravaszak, bár leggyakrabban veszélytelenek.
- Na, ez remek:) Nyomás, mondom a vezetőmnek, hogy várjon itt.
Shafi olyan mosolyt produkál, mely mögött jól érzékelhetően feltűnik mind az elégedetlenség, mind az izgatottság is. Tehát rájött, hogy elbukott, hogy semmi bizodalmam nincs többé iránta, s ami a legszörnyűbb: nincs is rá szükségem. Ideges hangon feleli, hogy három óránál nem fog többet itt várni.
- Milyen jogon diktálod neki te a feltételeidet? – Danny szigorúan, de düh nélkül beszél, s ezzel rögtön még szimpatikusabb lesz a szememben. – Elvégre kifizette az egész napot, vagy nem?
- Igen, de…
- Csak semmi „de”. Maya, mennyit fizettél neki?
Zavarban vagyok – csak nehogy konfliktus legyen ebből… Mondjam Dannynek, hogy Shafi nem egyszerű járókelő, nekem pedig semmi kedvem sincs még két napig látni a savanyú képét? De hát nincs idő dönteni, átgondolni mindent… Lesz, ahogy lesz!
- Ötven dollárt.
Aha, Shafi arca elsötétült, hiába igyekszik megőrizni a nyugodt vonásait. Olyan, akár a kisdiák, aki gyűlöli a tanárát, de tudja, hogy ebben a helyzetben sehogy sem fejezheti ki a mérgét. Valószínűleg a fogait is csikorgatja…
- Ötven dollárt? Egy autó sofőrrel egész napra kerül tizenöt dollárba, te meg azt hiszed, hogy a munkád harmincötöt ér? És harmincöt dollárért nem vagy hajlandó egyszerűen itt csücsülni és annyi teát inni, amennyit csak akarsz?
Szemlesütve hallgat, én pedig egyidejűleg érzem a helyzet kínosságát, rokonszenvet és valami számomra új örömet. Dannyre pillantok: nyugodt és magabiztos. Alig volt rá példa életemben, hogy a tetteimmel ilyen kényelmetlen helyzetbe kényszerítettem volna embereket, és nem azért, mert mindig szimpatikusnak találtam őket, hanem mert gereblyére taposni, noha így vagy úgy természetesen mindig tisztáztam magam. Most viszont lám, hirtelen megéreztem, hogy tetszik ez a helyzet, mert élettől pezseg, s az én erőltetett félszegségem rárakódott, tökéletesen idegen héj csupán, melyet legszívesebben elhajítanék.
Shafi válaszát így meg sem vártuk, s Danny közölte, hogy nagyjából úgy öt-hat óra múlva térünk majd vissza.
Keskeny aszfaltozott út visz fel a hegyekbe, mely még nedves a nemrégiben hullt esőtől. Sűrű köd borítja az eget, de már érezni a nap közeledtét – helyenként átszakítja már a fátyolt. Az óriási golfmezőkön itt-ott alakokat látni ütővel a kezükben. Meredek sziklás lejtőkön felfelé kapaszkodó fenyőerdő, melyben nem sétálhatsz, mert ezt csak bámulni lehet… Még itt is, messze a mocskos várostól s a géppisztolyosoktól, minden ágon ott ül a feszültség… 220:) – az az érzésed, ha hozzáérsz – megcsap az áram.
- Danny, neked tetszik ez a hely?
- Vegyes érzés. Leszámítva az összes ember alkotta építményt, minden bizonnyal szép lehet. De így… nem, itt valahogy inkább nyomasztó.
- Én is ezt érzem, de sehogy sem értem, mitől van ez. Elvégre itt, a hegyekben másként kéne lennie, mint a városban… Vagy talán csak képtelen vagyok ellazulni és ledobni a benyomások terhét?
- Hát te azt gondolod, hogy az emberek hangulata sehogy sem hat magára a helyre?
- Nem tudom… de hogyan lehetne ezt kideríteni? Mivel mérhető ez?
- Természetesen a megérzéseinkkel, semmi mással.
- Ez csak természetes… De amúgy igen, tényleg, magától értetődik:) Mert hát megérthetjük-e a világot az érzéseink nélkül? Hiszen akármit fogok is föl belőle, az akkor is az ÉN érzékelésem, az ÉN tapasztalásom lesz. Gyakran gondolok erre. De van itt még valami: az észleléseim nem megingathatatlanok. Ma lehet egy, holnap valami más, a szituáció pedig, amelyre vonatkoznak, lehet egy és ugyanaz. Például, ez a hely. Nem vagyok biztos benne, hogy holnap ugyanolyannak fogom látni, mint ma, ez viszont azt jelenti, hogy semmi alapja azt feltételezni, hogy itt valóban minden nyomottsággal van átitatva, hiszen mindez lehet kifejezetten az én pillanatnyi benyomásom a világról. Bár… az imént te is azt mondtad, hogy ugyanezt érzed, igaz, ezek a fejtegetések mintha felszínesen, a lényeget nem érintve siklanának tova, de hát érinthetik-e valaha is a lényeget a fejtegetések úgy általánosságban? És különben is: mi a „lényeg”? Igazából érzem, kifejezni azonban nem tudom… vagy nem értem… szóval nagy homály az egész:)
- Mindenesetre ma éppenséggel így hat rád ez a hely. Amilyen állapotban vagy, az emberek arca, a hegyek, a levegő, a járókelők hanghordozása, a pillantásaik – mindebben valami feszélyezőt érzel, ugye?
- Igen, így van. Ebből azonban nem következik, hogy ez a feszélyezettség tőlem függetlenül is létezik.
Elgondolkodott… arcán nyoma sincs semmiféle elégedetlenségnek vagy csalódásnak, és ez jólesik, úgy istenigazából jólesik. Az emberek túlnyomó többsége, akikkel a legkülönfélébb témákról voltam kénytelen beszélgetni, szörnyen türelmetlenül viselkedik, mikor világképüket vagy véleményüket akár csak a legkisebb veszély is fenyegeti, s ha nem tudnak valamit megmagyarázni, nyugtalanság és idegesség lesz úrrá rajtuk. Amennyiben valami nem egészen világos, akkor általában a legkényelmesebb, kézenfekvő magyarázat le sz a befutó. Az emberek nem akarnak megválni meggyőződéseiktől, legyen szó olyan lényegtelen dologról is, mint mondjuk a kézi mosás előnyeinek összevetése a mosógépekéivel. Emlékszem, egyszer voltam olyan okos, hogy három órát vitatkoztam erről a témáról, a mosógép, mint időtakarékos és hátkímélő eszköz mellett szállva síkra, ellenlábasaim pedig, egy fiatal pár, a kézi mosást részesítették előnyben, mely az egyetlen lehetséges megoldás a tökéletes tisztaság és fehérség eléréséhez. Három óra múlva egy életre megutáltuk egymást, nem találva egyetlen közös pontot sem, amiben meg tudtunk volna egyezni egymással, s ezután egyszer sem találkoztunk többé. Akkor mit is lehetne mondani azokról a meggyőződésekről, melyek az élet talpköveinek számító egész kacifántos szerkezetet tartják? – a családról, a férfi és nő közötti kapcsolatról, gyereknevelésről és így tovább. Beszédpartnereimnek mindig sikerült kellemetlenül érezniük magukat, ha érvekkel támasztottam alá a véleményemet, mely ellentmondott szokásos meggyőződéseiknek. Ráadásul éppen azokban az esetekben, amikor az ellenvetésemet meg is indokoltam, volt legnyilvánvalóbb ez az el nem fogadás, ezért megértettem, hogy az emberek közötti bármilyen érintkezés gyakorlatilag nem más, mint sablonok ismételgetése, ami azt illeti, ez igazából még kapcsolatnak sem nevezhető. Az emberek akár a párhuzamos egyenesek: soha nem keresztezik egymást ebben az összeköttetésben, noha úgy vélik, hogy kontaktusba kerülnek egymással.
- Ez egy közismert látásmód – a világ nem létezik kívülünk, de nekem ez mostanáig érthetetlen -, szólt Danny néhány perc hallgatás után. – Hiszen teljesen világos, hogy attól, hogy én nem leszek többé, a világ nem szűnik meg létezni. Például, holnap meghalhatok, de pontosan tudom, hogy a világ megmarad, mivel mindennap meghal valaki, a világ pedig marad. Az emberek jönnek és mennek, de a világ nem tűnik el. Csak az én világom semmisül meg… bár ez még nagy talány – hát hogyan lehetséges ez? Talán ezt a legnehezebb elképzelni – hogy én eltűnhetek, végem lehet… ez túl van a megértésemen, egyszerűen nem akarok erről gondolkodni, igazából nem tudom, hogyan is lehet erre gondolni.
- Jó veled beszélgetni, Danny. Még akkor is, ha nem jutunk semmire… mindegy, akkor is jó. Mondjuk, azt sem tudom, pontosan mi is tetszik ennyire – lehet, hogy az őszinteséged?
- Ez érdekes…
- Micsoda?
- Az, hogy úgy beszélsz az őszinteségről, mint a fő… mindjárt mondom, miért, de előbb szeretném elárulni neked, hogy…
Danny elhallgatott és megállt, én szintén, egy ideig csak állunk és nézünk egymásra. Az erre a pár percre köztünk beállt hallgatás egyáltalán nem kínos, nincs benne feszültség, ahogy az egyébként lenni szokott.
- Danny, neked nem csak a szavaidban van őszinteség, hanem a hallgatásodban is! Érted, mire gondolok?
- Nem, nem értem.
Enyhe csalódottság-érzés.
- Nem érted?
- Nem… hanem érzem! Kristálytisztán érzem!:)
Felnevettünk, s a kis hegyi varjak szárnyukra kapták nevetésünket, és vitték a magaslatok, a tisztások felé.
- Te játszol velem:) – lököm meg tréfálkozva a vállammal.
- Természetesen. És neked ez tetszik. Tudtam ezt az első perctől fogva, ahogy megláttam a szemeidet.
- Én is…
- Na akkor mi is a helyzet a körülöttünk lévő világ létezésével kapcsolatban? Hol hagytuk abba?
- Ott, hogy azt ígérted, hogy először mondasz valamit az őszinteségről, vagy elfelejtetted?
- Ja, igen… szóval azt igyekeztem meghatározni, hogy nekem magamnak mi a leges-legeslegfontosabb, amit semmi esetre sem szabad elveszíteni vagy megfeledkezni róla. Az értelem – semmiség, nem szándékozom túlságosan okosan élni. Szépség? Nem… Őszinteség. És nyíltság – ez az, ami mellett visszavonhatatlanul letettem a voksom. Enélkül halott vagyok. Sőt, igazából úgy vélem, önmagában egyáltalán nincs semmilyen hülyeség, rondaság, érzéstelenség, ez mind csupán a legfontosabbnak, az önmagunkkal szembeni őszinteség elvesztésének következménye.
Megragadtam a kezét.
- Danny, akkor ezek szerint a szenvedélyesség is az őszinteségtől függ?
- Te játszol velem?:)
- És neked ez tetszik:) …Menjünk tovább. Szóval, én nem mondom, hogy kívülünk nem létezik a világ, csupán azt állítom, hogy nem tudom, létezik-e valami a felfogásomon vagy rajtam kívül, s hogy még csak módomban sem áll ezt megtudni. Ha van például ezeknek a hegyeknek a képzete, jelenti-e ez azt, hogy van valamilyen „én” és „ők” „kívülem”, s van az „észlelésnek” valami folyamata „köztem” és „köztük”? Mi az a „kívül”, s mi az, hogy „én”? Minden, amit mondhatok, annyi, hogy lám, van ez a valami, melyet úgy hívok, hogy a „hegy érzékelése”, ezért már maga a kérdésfeltevés is valami „kívülem” valónak a létezéséről jogtalan, hazug, mivel annak a tényként való egyértelmű elfogadásából fakad, hogy vagyok „én”, van a „kívül”, s mindettől elkülönülve van az észlelés, mi pedig ugyanakkor semmit sem tudunk erről. …Fogalmam sincs, hogyan ültessem át a gyakorlatban ezt az életemre, hisz mégsem kezdhetek most úgy gondolkodni, hogy márpedig a „hegy érzékelése” az, ami van, nem pedig „én”, a „hegyet” „érzékelő”. Vagy pont ez az őszintétlenség? A kifejezés kényelméért nyilvánvaló hazugságba rohanunk? És különben is… nem vagyok valami nagy pszichológus-szakértő, de mint őszinteségre törekvő ember, csupán annyit mondhatok: van a benyomás, és ez minden, amit tudok, viszont hogy van-e ezen kívül bármi is, arról egyszerűen fogalmam sincs.
Danny gyorsan elkapta a gondolatmenetemet.
- Jó, tehát csak azt mondhatom, hogy ebben a helyben van olyan benyomás, mely nevezhető úgy, hogy „érzem a nap melegét”, „látom az eget” vagy „hangot hallok”, de nem tudom, mi az a nap, ég és hang külön-külön. Mintha így lenne, bár őszintén szólva, ez csupán néhány elvont fejtegetés, melyeket igazándiból nem értek.
- Én sem:) Hogy is van tovább… de hát ha elfordulsz, akkor a hegy ott marad, ezt te is ellenőrizheted, amikor visszafordulsz. Ez pedig azt jelenti, hogy létezik akkor is, amikor nem érzékeled.
Mindketten felnevettünk, érezve, hogy feltarthatatlanul csúszunk-merülünk a homályba.
- Nem, ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban, mikor elfordulok, nincs olyan érzékelésem, melyet úgy hívok, hogy „látom a hegyet”, amikor pedig megfordulok, újra megjelenik.
- De hát emlékszel arra, hogy ott van mögötted, egyszerűen csak nem látod.
- Gondolhatok rá, hogy ha megfordulok, ott lesz a hegy érzete, most viszont csak egy gondolat érzete van a hegyről vagy a hegy kigondolt képéről. Egyszer olvastam egy mondatot egy könyvben, amely sokáig benne maradt a fejemben -, Danny kissé felélénkült, és meggyorsította lépteit. – Ez a mondat így szólt: „Sohasem tudom, mi van mögöttem, mivel állandóan előre nézek. És ki tudja, lehet, hogy minden, amit épp csak az előbb láttam, megszűnik létezni, amikor megfordulok”.
- Erről nem tudhatsz semmit, csak arról szólhatsz, amit felfogsz… Mmm… mit kezdjünk ezzel az egésszel, Danny?
- Egyelőre semmit – elkomolyodott -, de számomra ez az egész nem csupán elvont fejtegetés, igyekszem a világosság mellékízét elcsípni benne, ami néha sikerül, de többnyire nem.
Igen, úgy tűnik, ez zsákutca. Jó kérdés, hogy képes-e az ember megvilágosítani saját magát, önállóan eljutni az igazsághoz, vagy feltétlenül szükség van valakire, aki magyaráz és rámutat a dolgokra? Az első gondolat jobban tetszik, de saját példával nem tudom alátámasztani.
- Számomra valóban érdekes veled beszélgetni. Nem győzök eleget csodálkozni ezen:) Sokat olvastál, sokat elmélkedtél?
- Igen, sokat olvastam… aztán gondolkodtam azon, amit elolvastam, majd még többet gondolkodtam, majd abbahagytam az olvasást, mivel semmiben nem változtatta meg az életemet. A szépirodalom érzelmeken kívül semmit sem adott, ritka volt, amikor valami igazán jelentőssel akadtam össze… felsorolhatok neked néhány nevet, de valószínűleg keveset mondanak majd, olyan orosz írók, mint Bunyin, Nabokov, Gazdanov…
- Bunyint és Nabokovot ismerem!
- ? Általában csak Dosztojevszkijt ismerik, nem is tudom, mit esznek rajta az emberek, egy nagy adag keserűgomba az egész… Na igen, azután pszichológiával, vallással, különböző gyakorlatokkal foglalkozó könyveket kezdtem olvasni, de azok között sem találtam egyet sem, mely után ne jelentkezett volna a zavarosság és becsapottság érzése – teljes homály az összesben – mind a szakkifejezések, mind az úgynevezett megvilágosodott állapotok elérésének módszereivel kapcsolatban… Amúgy Castanedát mind a tizenegy kötetével úgy ötször átolvastam és újra el fogom olvasni, de ez olyasmi, mint meleg hullámokban fürdeni – felemelt és elengedett, mivel ott sincs válasz arra a kérdésre, hogy „konkrétan mi a teendő”. És akkor még a filozófia… az összes Hegelek, Kantok – mindez töküres locsogás, elmondani sem lehet, mekkora szemét. Olvastad őket?
- Hát persze, hogy olvastam:) Schopenhauer, Nietzsche, Kant, Sartre… egykor szenvedélyem volt a filozófia… a szépirodalom is lelkesített, az utóbbi időben Cortazar, Llosa…
- És ettől megváltozott az életed?
- Igen.
- ?? Igen?
- Igen.
- És mégis hogyan?
- Nem hittem többé, hogy a filozófia tudna bármit is, a pszichológia pedig bármire is képes lenne – ez kijózanított.
- Á, na igen… De hát én is épp erről beszélek:) Úgy három évre elmerültem ebben a mocsárban, mígnem egyszer és mindenkorra felismertem, hogy mindez csupán fantomokkal s absztrakciókkal való zsonglőrködés, melyekről fogalmad sincs, hogyan vetíthetők ki a saját életedre. Nagyjából ennyi, aztán még így elmélkedtem – tudod biztosan, hogy megy ez:) – de nem jutottam semmire… És lám, most nem olvasok semmit – nincs mit. Lehet, hogy egyszer majd írok valamit, persze csak ha megtalálom azt, amiről írni akaródzik:)
- Érdekes ötlet:) Csupán valami igazit akaródzik csinálni, hogy árnyéka se legyen annak a sokat ígérő többértelműségnek, melyből az egész irodalom áll. Állandóan vársz, hogy na majd most, most jön valami áttörés az új megértés, felfedezés felé, ám végül konkrétan úgysem lesz belőle SEMMI… A művészi forma az íróknál nem keretként, hanem fedezékként szolgál, mellyel saját életük értelmének teljes meg nem értését próbálják leplezni, s ami a legszörnyűbb – mindez a bonyolult cselekményszerkesztés emellett azért is épül ilyennek, hogy magának ennek a meg nem értésnek a tényét elrejtse. Egyszerűen vérlázító ez a hazugság. Amikor először bátorkodtam bevallani önmagamnak, hogy az emberi kultúra mindezen „gyöngyszemeit” hazugoknak tartom… egy pillanatra úgy tűnt, hogy az ember a természeti evolúció zsákutcája csupán.
- Így közel jársz a mizantrópiához is.
- Így közel járok az igazsághoz. Amúgy, az emberekből és a kultúrájukból való teljes kiábrándulás ellenére megmaradt bennem a nagyon erős vágy, hogy olyan embereket és művészetet találjak, melyeket igazán rokonszenvesnek érezhetek, ezért nem lettem mizantróp.
- Tudod, én még kortárs filozófusokkal és „bölcsekkel” is találkoztam. Érdekes volt látni, hogyan is élnek ezek az emberek, hisz a gondolkodó élete mégiscsak különleges… de nem, minden ugyanolyan – krumpli a konyhában, hajcsavarók a feleségen, hanyatlás, bánat, nagyravágyás, agresszió, féltékenység…
- Feleség hajcsavarókkal – ez rémes:)
Nevetése édes hullámként visszhangzott a testemben, mely lentről gördült felfelé, itt az út is fölfelé indult, s hamarosan megérkeztünk a felvonóhoz.
Milyen rég nem voltam hegyek közt! Az Elbrusz… az után az emelkedő után úgy voltam vele, hogy többet még csak egy dombocska közelébe sem megyek, sőt, még gyalogsétára sem merészkedek oda. Könyörtelen őselem, mely hónapokra elvette az álmaim nyugalmát…
- Lovon vagy felvonóval?
Jé, vajon miért van két jegypénztár? Nem tudok hinni a szemeimnek: egy kassza a nőknek, a másik pedig a férfiaknak! Hát ilyen még létezik?
- Tipikus indiai jelenség – nevette el magát Danny -, különösen muzulmán területeken. És a helyi buszokon ugyanez megy: egyik oldalon a férfiak ülései, másikon a nőkéi.
A pénztárakhoz vezető út vaskorláttal van elválasztva. Igen, ez már társadalom a javából: a férfiaknak és nőknek még csak egy sorban sem szabad állniuk! Ez inkább paranoiát, mint vallásosságot juttat eszembe. Na ezt már nem, játsszátok a hülye játékaitokat nélkülem! A pasimmal együtt megyek a kisablakhoz, tartóztassatok le, ha akartok.
- Danny, mit fogok ezért kapni?:) – egy kis izgalom azért van.
- Semmit, hiszen te külföldi vagy!
Mindenesetre körülnézek. Néhány indiai turista jobban megbámul minket, mint a hegyeket vagy minden mást, de semmi mozgás nem irányul felénk.
A siklókabinba beszáll még néhány ember, úgy tesznek, mintha nem néznének ránk, valami turbékoló, fura állathangokra emlékeztető nyelven fecsegnek, idegesen vihorásznak. Mondjuk száz százalék, hogy minket tárgyalnak ki. Persze teljesen ártalmatlanok, de mégis nagyon kényelmetlen érzés. Ehh, az ördögbe velük, hadd bámuljanak, nem értem ezt a szívtelenséget… mikor először jártam a hegyekben, semmire sem tudtam nézni a magaslaton kívül, mely minket várt.
<< Főoldalra Forward >>
