« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 04

A kora reggeli illat kiragad az álomlátások kusza rengetegéből, és minden rögtön elcsendesül. Hogy tartsam meg e törékeny egyensúlyt, ezt az álom és ébrenlét közti piciny kristályhidat, ahol még nyoma sincs nyugtalanságnak és aggodalmaknak, mivel még nem törhettek rám az előttem álló nap gondolatai? Mintha ezek a pillanatok egy egészen más világba vezető út kezdetét jelentenék, ám ez az állapot annyira ingatag… Visszaaludni megint vagy felébredni? A stabil és megszokott valóság az élmények oly erős mágnesével vonz maga felé, hogy nincs erőm ellenállni neki… s magam sem veszem észre, miként termek a gazdaházat a vendégekével összekötő deszkapallókon.

Napos idő van, egy felhő sincs az égen, de egyáltalán nincs valami nagy meleg. Vénasszonyok nyara… csak nem olyan gyorsan múló, mint nálunk, bár mindegy, ez a varázs még itt is elillan – nem a télbe, a hétköznapokba… az örök boldogság hajszolása: illúziókergetés. Bársonyosan simogató nap, könnyű hűvösség, csodálatos zengő csönd, mely annyira illik ehhez az évszakhoz – sikerül megragadnom valami nagyon igazit, s mintha el tudnék merülni ezeknek az érzeteknek a mélyére… bár csak kis időre…

Shafi már itt is van. Könnyű reggeli, aztán mindjárt nyomás is a tetőre a nagy, terebélyes fák alá, le a régi heverőszékbe, mely nem csupán testemet fogadja magába, hanem gondolataimat és érzéseimet bizarr mintává keveri egybe az előttem itt álmodozók hangulataival, ezeknek a helyeknek minden végtelenül hosszú történetével.

„Mi kellhet még?” – játszom el a gondolattal, majd eldobom. Napfényes nyugalom, századok pora… hirtelen izgatottság lett úrrá rajtam. Mitől? Vagy, mert valamilyen tünemény akar kitörni belőlem… vagy pedig, mert a helyzet az, hogy az elégedettség és a nyugtalanság elválaszthatatlan jó barátok. Kisgyerekkoromban az újév vagy a születésnap hevében rendszerint váratlanul megcsapott a felismerés, hogy pár óra múlva az egésznek vége lesz, az emberek arcáról eltűnik az erőltetett mosoly, a kislámpák kialszanak, és kezdődnek megint a durva hétköznapok. Merőn bámultam a felnőtteket, és megértettem, hogy az ünnep – akár egy szívélyes maszk az arcukon, mindez csak külsőség, nem igazi. Ez akkora csapás volt, hogy azonnal kivetettem magamból a fojtogató nyugtalanságot, s jajveszékelve rohantam a barátnőimhez tovább bulizni. De hová futhatnék most? Tessék, felnőttem, nincs többé gondtalan önbecsapás. Az aranyló ősz mesterkéletlen öröme, az ünnepi bugyogó vidámság vagy a tétlen megbékéltség mind csak ideiglenes pihenő, szusszanásnyi lélegzetvétel lehetnek egy összehasonlíthatatlanul lenyűgözőbb és hatalmasabb valami előtt.

- Mik a tervei mára? – Shafi bedugta fejét a tetőre vezető nyíláson.

- Mit ajánl?

- Ó, rengeteg lehetőség van! Csupán választania kell. („Csupán”…! Hisz épp ebben a „csupán”-ban van az élet minden sava-borsa.) Elvezethetem a hegyekbe, innen néhány órás útra van három csodálatos hely: Gulmarg, Szonmarg és Pahalgam. Ezek közül mindegyik szép a maga módján, ezért azt tanácsolnám, hogy keresse fel mindet, azzal kezdheti, amelyikkel csak akarja. Amúgy a hegyekbe kora hajnalban kell indulni, így ma jobb lenne inkább csónakázni egyet a tavon. Ez hat órát vesz igénybe, majd megtekinthet egy nagy virágos parkot. Ott sétálva remekül fog szórakozni.

- Ez a csónakos ötlet tetszik:)

Úgy látszik, Shafinak is tetszik, hogy ilyen gyorsan beleegyeztem.

- Akkor tehát rögtön reggeli után várni fogja egy shikara (így nevezik a helyi gondolákat).

A gondoskodó házigazda kifogástalan utánzásától eltekintve, nem tud átvágni a baráti külsőségekkel, és a hülye is látja, hogy mindenek előtt pénzt akar keresni, ezért fölöttébb elhamarkodott dolog volt csak úgy elfogadni az ajánlatát, anélkül, hogy tisztáztuk volna a részleteket.

- Mennyibe fog ez kerülni?

(Aha! A kérdésem okozta nyilvánvaló zavarából ítélve fején találtam a szöget.)

- Magának az én különleges vendégemként ez mindössze 30 dollárjába fog kerülni.

Nem kevés! Ennyiből egy európai kirándulást is ki lehet hozni, igaz, hogy személyes vezető nélkül és busszal, de akkor is… Mondjam neki, hogy túl magasnak tartom ezt az árat, vagy ne is szóljak róla? Lássuk csak, hogyan reagál. Részint elégedetlen, másfelől viszont zavarban van… valószínűleg rájött, mire gondolok. Ha kínos, hát kínos, ennyi pénzt akkor is sajnálok, a kellemetlenségen pedig úrrá kell lenni – magam akarom alakítani az életemet, és nem vak engedelmességgel elfogadni mindent, amit igyekeznek rám erőltetni.

- Ez nem valami olcsó. Mi lesz a pompás kedvezményekkel?

Meg kell adni neki, ami jár: egy magyarázkodó színész ő, így engem is sikerül bevonnia a játékába. Arca bánatos grimaszba torzul, mint akinek gyötrelmes kezd lenni ez a párbeszéd, s e pillanatban annak rendje és módja szerint rám tör a helyzet kínossága, sőt, még bűntudatom is van, amiért nem akarok olyan sokat fizetni. Később aztán megértettem, hogy ez a hinduk kedvelt trükkje, amikor a rendes ár háromszorosát, netán tízszeresét akarják elkérni tőled, - a magas ár miatti csodálkozásra vagy elégedetlenségre válaszként még nagyobb döbbenetet és elégedetlenkedést produkálnak, mint te, mutatván, hogy biztos egész éjjel rémeket álmodhattál, ha azt gondolod, hogy háromszoros-borsos árat kérnek tőled, miközben épp engedményt adnak, és most már ők maguk sem akarnak veled semmiféle üzletet sem kötni, mivel te, disznó, nem becsülted kellőképp a rád mosolygó szerencsét… Amennyiben közelebbi kapcsolatban állsz a hinduval, mint egyik járókelő a másikkal, akkor ő rögvest szenvelegni kezd, jelezvén, hogy nagyon szeretne engedményt adni, de nem tud, hát sehogy sem tud, te pedig, aki nem akarod bűnösnek érezni magad, rögtön elfogadod a feltételeit, hiszel a „barátodnak”. Pontosan ez az, amire számítanak.

- Mem, hiszen ez rendkívüli ár, higgyen nekem. Természetesen kimehet az utcára, és ott majd különböző kirándulásokat fognak ajánlani Önnek, lehet, hogy még olcsóbbakat is, de hogy hova viszik Magát – azt nem lehet tudni.

Ez már igaz! Azonnal eszembe jutottak Delhi minden szörnyűségei, melyek közül nem is reméltem, hogy valaha kijutok.

- Higgyen nekem, ne gondolja, hogy sokat keresek ezen. A shikara tulajdonosának adom a pénz legnagyobb részét, fizetek a ladikosnak a munkájáért, fizetek a rendőrségnek valami adófélét, és végeredményben egyáltalán nem sok az, ami megmarad, jelenleg viszont egyedül én dolgozom a családban, hiszen Maga is tudja, hogy itt állandóan háború van. Régebben ingyen is elvittem volna a tóra, mint barátot… Olyan kellemetlen számomra, hogy pénzt kell kérnem Öntől, de nincsen más választásom.

Arcjátékkal gazdagon kísért beszéde elérte a kívánt hatást, s mintha kívülről hallanám magam, ahogy belemegyek, mondom, hogy ez nekem öröm, hogy segíthetek a népes családján. „Végül is ez legalább megbízható, még ha rá is fizetek”, - igyekszem távolabb űzni a zavaros érzést, hogy akkor is átvágtak, pofátlan módon játszva az érzéseimmel.

A rántotta a legkevésbé sem olyan, amilyet megszoktam: úgy látszik, tej nélkül csinálták, egyszerűen csak felverve és összekeverve a tojásokat. Ránézésre nem finom… megkóstolva meg aztán végképp semmilyen! Leöntöm forró csokoládéval, majd – nyomás a víz, a nap, a magány felé. Hátizsákomba dobom a jegyzetfüzetet, fényképezőgépet, Krishnamurti-kötetet, egy palack vizet – útrakész vagyok.

Maga a „shikara” szó megfelel az előttünk álló út általános légkörének, melyért helyi viszonylatban roppant impozáns pénzeket kell fizetni. Úgy érzem magam, mint a milliomos lánya, aki körül a pénzének köszönhetően forog a világ. Különös örömet ez nem szerez, mivel hírből sincsenek millióim, ám valamennyi hindu várakozása olyan, mintha lennének.

Ez alkalommal a tegnapira legkevésbé sem emlékeztető ladikos jött – középkorú, kihívó tekintetű, megvető görbülettel a száján. Mindenképpen azt a benyomást akarja kelteni, hogy egyáltalán nem érdekli, mekkora nyomorban kell élnie, s hogy a többi helyi lakostól eltérően semmiféle mélységes tisztelet nem hatja át irányomban, és hogy ő a maga ura, még akkor is, ha másvalakinek dolgozik. Ebben az ingerkedésben betegesség, erőlködés, feszültség van, mintha állandóan ügyelne minden mozdulatára, hogy le ne rombolja ezt a keservesen felépített képet.

Nem akarok erre az emberre gondolni. Könyvet akarok olvasni, álmodozni, heverészni a párnákon… A csónak orrában ül, távol tőlem, s én elrejtőzöm a függönyök mögé.

A csónak lassan siklik a vízen, szembe a nappal és a távoli alacsony hegyekkel. Kinyitom a jegyzetfüzetet… gyerekkoromban szerettem megkóstolni a könyveket, kipróbálni az „ízüket”, pontosabban a szagukat – felnyitod a könyvet, beleszimatolsz az oldalak közé – egyesek dohosak, unalmasak, némelyek életvidám, sokat ígérő szagot árasztanak; lám, most is mintha visszatértem volna a gyerekkorba, automatikusan megszaglásztam a jegyzetfüzet lapjait. El is felejtettem – milyen ez – írni egyszerűen csak magadnak… állandóan elűzöm a rögeszmés vágyat, hogy valamilyen formát adjak ennek, lenyalogassam… hiszen ezt magamnak írom, egyedül csak magamnak, ez nem cikk… ez iszonyat… nem megy… nem tudom szabadjára engedni a gondolataimat, hogy csak úgy, kényszerítő cenzúra nélkül folyjanak rá a a papírra… igen… az újságírás – rosszabb, akár a kurválkodás… mindent újra kell tanulni: az egyszerű szó örömét, függetlenedni kiadók és vevők szeszélyeitől és ízléseitől. Tökéletesen szabad vagyok, és hirtelen rájövök, hogy nem tudok ezzel élni. Erőfeszítéseket kell tenni, áttörni ezt a félhivatalos szellemi gátat, mely megakadályozza, hogy szabadon áradjanak a szavak, hiszen ez olyan egyszerű – őszintének lenni önmagaddal… egyszerű… valóban olyan egyszerű? Hát ez vicces… na, vajon hogy is lehet ez…

Engedelmet, de a hétköznapiság a leggyötrelmesebb létállapotok egyike. Ezekben a pillanatokban (még hogy pillanatokban, évszázadokban!) semmit sem szeretnék, azon kívül, hogy legalább valamit akarjak. Ez a keserves üresség, mely elől mindig igyekszem elfutni, akárhová is, akármilyen benyomásokhoz, időről időre utolér, gyakran váratlanul, s akkor, épp a cselekvés tetőfokán, hirtelen minden unalmassá és szürkévé válik. Majd mikor rájövök, hogy semmiféle furfang sem szüntetheti meg ezt a szürkeséget, ez az állapot egészen nyomasztó lesz – hogy éljek így tovább? Várjak, amíg magától elmúlik? Nem… láttam, hogy megy ez: először vársz néhány órát, azután néhány napot, majd hatalmába kerít a depresszió, amelyből két kiút van – vagy belebolondulsz, vagy reggeltől estig munkába merülsz (amibe ugyanúgy beleőrülsz). Keresni kell valamilyen kiutat, mert így lehetetlenség élni. Az emberek élnek, igen, de én – én képtelen vagyok, nem akarok elevenen elrohadni. Kiutat kell keresni… Nem akarok úgy élni, mintha már minden rég felkutatott és ismert lenne, bizonyosságot nyert volna a hétköznapiság sorsszerű elkerülhetetlensége, mivel teljesen világos, hogy a belső világunk úgyis titok marad, de a legszörnyűbb az egészben, hogy idővel ez a titok megszűnik titkosnak lenni, lapos és szürke lesz, s minden eltelt nap lépésről lépésre a megsemmisült szürkeség egy megkeményedett darabjává tesz. És szürke lesz a test, a vér is, az agy, a szív… hát hogy is lehetne ezzel megbékélni? Hány forradalmár volt, akik próbálták felfordítani maguk körül a világot, s akiket nem elégítettek ki csupán a szabadságról való beszélgetések és álmok, nekik maga a valódi szabadság kellett; de hol vannak azok a forradalmárok, akiknek viszont a belső szabadságról való diskurálás nem elég? Csakugyan minden ennyire reménytelen? Valamikor mindenki úgy hitte, hogy a Föld lapos, hogy az atom oszthatatlan, hogy a repülés lehetetlenség, hogy a csillagok oda vannak ragasztva az égbolthoz… de ez mit sem zavar abban, hogy élj, lélegezz és szeress, végül is nem tökmindegy, hogy oda vannak-e ragasztva vagy csak kötözve? De a borzalmas elkerülhetetlenségnek, igen, ennek a szürkeségnek, ennek a mindenkit és mindent utolérő ürességnek a megingathatatlansága – ez teljesen más. Örök, görcsös, reménytelen menekülés az unalomtól, csalódástól, fáradtságtól… Csakugyan ilyen az emberi természet? De változik-e bármi is mindezektől a gondolatoktól?

A vízbe eresztem a kezem: meleg, sötét és tiszta. A felszín alatt fél méterre sűrű, erős vízinövények élnek, felemelkednek az iszapos mélyből, bársonyos-puhák, ijesztőek…

Fél szemmel egy közeledő csónakot pillantok meg… te jó ég! Mennyi virág van benne! Egy kis, szinte fekete és majdhogynem kiszáradófélben levő ember kezét végighúzva a csónakunk szélén odahúzza a magáét úgy, hogy arccal pont szembekerüljön velem. Anélkül, hogy egy szót is szólna, rögtön oda is nyújt néhány csokrot, jóformán válogatás nélkül – az az érzésem, hogy azonnal le is esnek, ha nem nyújtom értük a kezem és nem veszem el őket. Az arckifejezésébe keveredett határozottság, hogy eladja ezeket a virágokat, akármibe kerüljön is, és szomorúság, mintha már tudná is, hogy elvesztette az ütközetet.

A karjaim gépiesen nyúltak a virágok felé, de azon nyomban megfékeztem magam és a fejemet ráztam.

- Nem kérek virágokat.

- Mem, ezek nagyon olcsók.

- Nem kellenek sem olcsón, sem drágán, - akkor még nem tudtam, hogy Indiában a legjobb módszer ezektől megszabadulni, ha egyszerűen csak elmész mellettük, oda sem fordulva, semmit sem reagálva rájuk, mivel bármilyen reakciót a további kapcsolat lehetőségeként fognak értelmezni, vagy másképpen: annak a lehetőségeként, hogy rád sózzák az árujukat. Valamikor én magam is ugyanígy jártam el, amikor kamaszként ellenzős katonai sapkákat és parancsnoki órákat árultam külföldieknek az Arbaton: olyan kitartó voltam, hogy egy ránézésre barátságos külföldi után képes voltam végigjárni az egész Arbatot, könyörögve, hogy legalább valamit vegyen már. Az üzlet általában sikeresen végződött, szóval ezt a trükköt én is jól ismerem, noha annyi sok év után teljesen elfeledkeztem róla.

- Mem, ezek a virágok az Ön boldogsága. Ma nagy ünnep van, nagyon nagy ünnep, csináljon egy kis boltot a családomnak – rettenetes angolsággal beszélt, de a szavai értelme teljesen világos volt.

A ladikos felé néztem abban a reményben, hogy ő majd megment ettől a piócától, de a csónakos, úgy látszik, az ő pártján volt, mivel másfelé nézett, és úgy tett, mint aki semmit sem vesz észre. Az evezők pihentek, akárha a második eljövetelig készült volna itt álldogálni. Na azt azért nem, előveszlek én téged, megmutatom én neked, ki kicsoda itt… még ha kellemetlen is, hogy ebben a virágkereskedőben valószínűleg ellenséges érzelmeket váltok ki magam iránt.

- Tovább akarok menni!

- Mem, a családom imádkozni fog Önért, hát nézze, milyen szépek, mem! – az árus hiába sürgölődött, a csónakunk könyörtelenül elrugaszkodott, s továbbhaladtunk.

Az ilyen esetekben támadó érzések hasonlók azokra, melyek a kóbor állatokról szóló különböző történeteket kísérik: még olyanok is vannak, akik szeretnek macska- és kutyamenhelyeket berendezni, telve vannak szánalommal kis testvérkéink iránt, s teljesen komolyan úgy vélik, hogy a kutya- és macskaboldogság nem más, mint négy fal, puha heverő és fűtött illemhely. Még furcsább, hogy miért nem veszik észre, hány hajléktalan holló van körös-körül, a verebeknek, sünöknek és rókáknak mennyi rendezetlen és minden teketória nélkül megsemmisített sorsa… Nincs nagyobb ostobaság, mint emberként kezelni az állatokat, ugyanazt a régi, jól bevált emberi boldogságot kívánva nekik, amely egyébként még egyetlen embert sem tett boldoggá. És az indiaiak iránt ébredt sajnálat ugyanez a tészta. Ezek az emberek maguk választják az életformájukat, és most már nem gondolom azt, hogy a borzalmas körülmények szerencsétlen áldozatai lennének. Sokáig vérzett a szívem, látva, ahogy a kis hindu gyerekek (hogy Indiában milyen hihetetlenül gyönyörű gyerekek vannak!!) gázolnak át egyenesen a szennycsatornákon, a szemétben, egyik óriási halom szarról a másikra mászva át, ám az arcukon nyoma sincs azoknak a szenvedéseknek, melyeket én rajzolok hozzájuk reflexszerűen. Nem, éppen ellenkezőleg: mosolygósak, tele energiával, a gyengédség vágya érződik bennük. Amikor pedig buszon vagy vonaton utazom, és tágra nyílt szemekkel látom, hogy a tisztes külsejű, „kulturált” indiaiak egyenesen maguk elé, a lábuk alá dobálják az ételmaradékot, a különböző csomagolásokat, héjakat és egyéb szemetet, hogy az út végére ki sem látszik belőle semmi – na, akkor lassacskán kezdem megérteni, hogy ez az ő választásuk: így élnek, mert így akarnak élni.

A párnákon fekve szemlélem a minden oldalról megnyíló térséget, és csaknem testi élvezet tölt el attól, hogy a tekintet nem ütközik falakba és halmokba, s akadálytalanul lehet a távolba nézni. A part mentén, mely úgy száz méterre lehet, út fut, és a ritkán elhaladó autók valótlanul játékszerűnek tűnnek erről a távolságról. Még messzebb alacsony hegylánc húzódik és olvad egybe a láthatárral. Arrafelé a hegyek előtti dombokon szép, kicsi szállodák állnak. Valamikor tömve voltak turistákkal, mára azonban már csak a békés múlt értelmetlen emlékeiként meredeznek ott. Egyelőre csupán egyetlen turistával, a japánnal találkoztam itt, cserébe viszont sok helyi lakost láthattam már, akik felettébb tudnak szorongani, miképp is kaparinthatnának meg egy turistát, akin kereshetnének, vagy akár csak hogy hozzáérhessenek és beszéljenek vele.

Valahol bal felől kis szigeteken úszó házak vannak egy kupacban, elöl a távolban pedig – semmi, de semmi a könnyű ködfátyolba burkolódzó, távoli hegyeken kívül.

(Vagy utazzam el holnap mégis Szonmargba…) Ez az egész egy zavaros, ám állhatatos kívánása annak, hogy végre olyan helyre érjek, ami úgy istenigazából tetszeni fog. Talán majd ott…

Feltűnt még egy csónak, mintha a víz alól bukkant volna elő, és felénk jön. Hát már megint tömni akarnak mindenfélével? Nyugalmat akartam, kirándulásra fizettem be, a tóra indultam… A kezdeti ingerültség eltűnt, mikor láttam, hogy a csónakban mindössze két kislány van. Egy egészen kicsike, ötéves talán… és az idősebb… tizenkettő, ha lehet? Kell, hogy legyen annyi, a szemeiből ítélve… bár a kisebbik egyáltalán nem néz ki gyereknek, akinek gyámra volna szüksége. Megszokásból először valami meghatottságféle fogott el az ily törékeny test láttán, de majd hasra estem, mikor beleütköztem a tekintetébe: súlyos, akár egy felnőtt nőé. Hát igen… úgy látszik, itt minden teljesen más, és még a gyerekek sem hasonlítanak gyerekekre. Mindenki mozdulatlanná merevedve a maga csónakjában – lassan közeledünk, de alighogy a hajóoldalak lágyan összeütődnek, a nagyobb lányka egy hirtelen, észrevehetetlenül fürge mozdulattal egy nagy, még nedves lótuszvirágot hajít a térdemre, s e pillanatban a gyanúnak még az árnyéka sem merül fel, hogy valami rossz sülhet ki ebből. Széles mosolyra fakadok, gondolván, hogy megtetszhettem ezeknek a lányoknak, ha lám, így köszöntöttek. A mosolyt látva a leányzó váratlan mohósággal viszonozta azt, és belekapaszkodott a ladikunk szélébe, akár egy kis ragadozó, mely el nem engedné ezentúl a világ minden kincséért sem.

- Hándred rúpíz, mem! – követelte olyan határozottan nyújtva a kezét, hogy majdnem pofonvágta a karomat.

- Micsoda? Száz rúpia?? (Mi van, hülyének nézel?) Na, vidd szépen a virágaidat, tudod hová…

Felháborodottan próbálom visszaadni a virágot, de erővel odébblöki. Nem semmi modora van…

- Ejnye már, kis barátném, nem kell a virágod!

- De hát már elvette! – a kislány egy karmaival egeret markoló bagollyá változott, a pillantása hideg, a hangja követelő.

- Hogy én elvettem?? Te dobtad nekem, mit marháskodsz, vagy tán elfelejtetted?

- Mem, Ön elvette a virágot, adja hát érte a pénzt. Ez egy szent virág, meg kell vennie.

- Kell a lóhalált! Veszed vissza rögtön, különben eldobom – dühös mozdulatot teszek, mutatva, hogy most rögtön elhajítom a virágot messze be a vízbe, de féltem megtenni: mi lesz, ha tönkremegy? Hiszen akkor kétszer akkora erővel fogja követelni a pénzt.

Segítségül hívom a ladikost, ez a disznó viszont csaknem megvetően azt mondja, hogy ha elvettem a virágot, akkor ki kell fizetnem, ilyenek a helyi szokások. Magyarázni kezdem, hogy nem vettem el semmit, és totál hülyének érzem magam, mintha egy felnőtt bácsi előtt mentegetőznék. És ha rendőrséggel fenyegetném őket, hisz ez kész rablás, de már olyan elveszettnek érzem magam… Az ördögbe velük, adok valami keveset… egy dollár elég lesz? Neked meg ötven rúpia, na tűnés. Akkor is gyereknek néztek, úgy bántak belem, mint egy hülyével… És mindemellett még uszályként vonszolom magam után a kínos helyzetet – ráadásul a csónakos szeme láttára, sőt, a kislányok előtt, akik átvágtak!

Elég. Elegem van. Követelem a ladikostól, hogy bánjon el maga a kereskedőkkel és a közelembe se engedje őket, és megfenyegettem, hogy panaszt teszek a „főnök”-nél, ha még egyszer a személyes területemért kell harcolnom, s mikor úgy fél óra múlva nem túl távol felvillantak a soron következő botanikus-kalózok, elkeseredetten intett a kezével, valamit kiáltva, és a csónak oldalról megkerült minket.

Vidám susogás, a víz, mely egyenesen a tenyerembe csordogál, fölötte dermedt kezek, azokból kisikló gondolatok… az idő rándulásokkal csordogált, egyszer áttetsző felhővé dermedve, máskor patakként felfakadva. Hiszen ők beszélgetnek… a maguk módján beszélnek egymással! – mármint a fejünk fölött elrepülő varjak. Egy-két óra múltán jobbról nagy kert tűnt fel, mely széles lépcsőkben kapaszkodott fel a hegyre. Na nyomás… kimászom a shikarából, s az egész parti sietség valamelyest elcsöndesül, felém fordul. Megyek át kikötőn, valamennyi nem és korosztály szokatlan és érthetetlen figyelmének présében. Miért van a nők feje kendővel takarva? Miért takarják el szégyenkezve az arcukat, mihelyt meglátnak? Néhányan teljesen elfordulnak, nevetve zavarukban, vagy mert a külsőmet ostobának találják. Az ördög igazodik ki rajtuk… De nem, szerintem semmi vicces nincsen rajtam: nadrág, könnyű, de nem átlátszó szövetből készült blúz, minden tiszta (lehet, hogy ez az oka?:), minden megfelel a helyi morálnak, amennyire ezzel tisztában vagyok… De végre is mit görcsölök? Mi közöm ahhoz, hogy ezek az emberek valamiért nevetnek? Makacsul próbálom meggyőzni magam arról, hogy mindez badarság, és továbbmegyek, magam mögé utasítva a szorongást.

A bazársorokon méltóságteljesen mászkálnak az ebben az országban meglehetősen kisszámú „középosztály” indiai képviselői. Mennyire bénán vannak öltözve! A toprongyos tömegek hátteréből, akiktől hemzseg India, fontosnak látszanának, és demonstrálnák potrohos nagyérdeműségüket minden utcasarkon. Akár a gyerekek… megengedték nekik, hogy felnőttesdit játsszanak, és minden, amit tudnak – karikatúraszerűen ábrázolni saját jelentőségüket, pedig hát látszik, hogy mindez színlelés, semmi sem áll mögötte. Még a környékükön sincs semmi csillogása az európai középosztálybeliek többségére jellemző szociális önmagáért való elegendőségnek, egyetlen naiv vágyuk van csupán: felhívni magukra a figyelmet. Milyen üres arcok… milyen kellemetlen szemek…

Hogy mennyi ritka kacat van itt! Minden kisbolt tömve van velük egész a plafonig – műanyag játékok, függők, tükrök, gyöngysorok, csatok és tűk, csoszogó papucsok, kazetták, tollak, fogantyúk és ajtózárak, festett gyerekruhák, pávatollak és még sorolhatnám tovább, s mindez az elképzelhető legpocsékabb minőségben. Ostobán bámulok egy megtermett hindu nőre élénk rózsaszínű száriban, mely fölött törökös mintázatú, kopott kabátkát visel. Érzéssel válogatja a sok limlomot, és úgy néz ki, akár valami fontos dáma egy ékszerüzletben. Fekete haja valami zsírral van lenyalva (fúj, de undorító…) és copfba fonva, kezein karperecek tucatjai függenek, melyek megcsendülnek minden mozdulatára. És akkor most egész életében tényleg így csilingel?? Körméről lepattogzott a rikító lakk, vastag ujjai teleaggatva csillogó, sárga fémből készült gyűrűkkel… Mégis mit csinálok? Kínzó kettősség gyötör: egyfelől kellemetlen érzéssel tölt el, ha rájuk nézek, másfelől viszont kíváncsisággal. De hiszen nem azért van ez, mert jó érzéssel tölt el, hogy ezen csámcsoghatok, nem… mindenesetre vicces – a vörös pötty a nő homlokáról kissé lecsúszott, s olyan, mint a lejött festék; és bár még fiatal, elég nehézkesen mozog. De mi van, ha egyszerűen csak tetszik neki, hogy így mozog! A francba is, hiszen itt mind ilyenek! A járás, az valami… pingvinek ezek és kész, nem pedig nők: a cipelés irányaiba terpeszkedve ráérősen billegnek egyik oldalról a másikra, mintha a hasukat maguk előttről a lábuk közé igyekeznének lelógatni. Ráadásul a jómódú, fiatal indiai nők, akiknek még nem volt alkalmuk eltespedni a zsírtól és a gyerekektől, szintén ugyanígy mozognak. Teljességgel valószerűtlen érzés ez: az elkerülhetetlen jövőnek a jelennel való érintkezése – potroh még nincs, de virtuálisan már létezik; van ebben valami reménytelenség-érzés, s most, mikor a nemzedékek folytonosságáról, az indiai kultúra évezredeiről beszélnek, akkor lelki szemeim előtt elsősorban nem is egy jógi vagy Shiva szobra jelenik meg, hanem, lám, ez a nemlétező pocak. Sehogy sem tudok elképzelni egy ilyen nőt futni vagy táncolni, vagy akár csak fesztelenül és természetesen csinálni valamit. Olybá tűnik, hogy szegények annyira összenőttek a konyhával, az egyetlen hellyel, ahol még legalább valamivel rendelkező házisszonynak érezhetik magukat, hogy minden, amire az életben szükségük van, összevissza annyi, hogy megtanuljanak mozogni a tűzhely és az asztal között.

A könnyű száris indiai szépség képe, gyermekkorom mozijának képernyőiről eltűnve, valójában csak szappancsomagolásokon létezett.

- Mem…

- Mi van már megint? Egy bajuszos hindu kifakult ingben, mely ránézésre valamikor fehér lehetett. Hízelgően néz, és én ismét képtelen vagyok elfordulni egy ilyen ártatlan és mosolygó embertől.

- Szabadna lefényképezkedni Magával? A családom boldog lesz, ha beleegyezik.

Mit tegyek? Nincs kedvem fotózkodni, de semmi kifogást nem sikerül kitalálnom, úgyhogy egy intés kíséretében beleegyezem. Na, most már nem élt hiába a mai napon... izgatottan hadonászva, vállon ragad egy arra járó embert, elmagyarázza, hol és mikor kell ezt-azt megnyomnia, összeszedi az egész családját – a feleségét és két jól táplált gyereket (hogy Indiában milyen ronda kölkök vannak!), egy kupacba körém úgy, hogy én maradjak az előtérben, magasan fölszegi a fejét, mosolyra húzza szét a száját és jelt ad: nyomd meg a gombot! A kattanás után könyörög még néhány másodpercnyi ott-állásért, rohan áttekercselni a filmet és újból pózba vágja magát. És ismét ugyanaz a szürreális kép, mozdulatlan alakok látványa a közeledő csónakokon – a feleség és a gyerekek mind ez idő alatt mereven állnak, akár a kartontartozékok, mintha semmi közük nem lenne hozzám, de úgy egyébként sem semmihez. Lehet, hogy alszanak? Ez alkalommal az indiai cikornyás mozdulattal előhúzta bal karját, a jobbat csípőre tette, és valamiféle háborús karikatúrához vált hasonlóvá a régi szovjet újságok torzképeiből. Lehet, hogy csak meg akar nevettetni valakit, ezért csinál röhejes fotót? De hát nem, nem… ezt komolyan gondolja, a körülállók sem mosolyognak…

Magamban nevetgélve és a gondolataimat kárörvendőn rakosgatva, hogy mekkora faszfejek mind, hűsítő lasszi – ez egy kefírféleség – után nézek egy kávézóban.

Nem, köszönöm, édesség nem kell – már Delhiből idejövet megkóstoltam ezeket… még a fogam is majd beletörött. Fagylaltot szintén nem kérek, a „száz százalékig megbízható” felirat nekem csöppet sem bizalomgerjesztő. Minden, ami nem hőkezeléssel készült, egy hónapra kórházi ágynak dönthet tífusszal vagy tébécével. Már megint engem bámulnak… - két indiai, láthatólag mérlegelik, hogy lehet-e velem ismerkedni. Még rágondolni is hányinger, megiszom és elmegyek.

A kert mindenesetre ronda: mindenünnen egyformán jelentéktelen, ritka virágok meredeznek. A barázdált vízelvezető kőcsatornát nyálkás, visszataszító zöld réteg borítja. Rövidre nyírt gyep, melyen emberforma pávák sétálgatnak, és sehol egy külföldi. Az egész annyira örömtelen… nem pihenő emberek benyomását keltik, nyomasztó érzés van a levegőben. És a hely sem tetszik, belefáradtam egyrészt ebbe a szüntelen, feszült figyelembe, másrészt abba, hogy egész Kasmírban én vagyok az egyetlen turista. Legyen elég belőlem – visszatérek a csónakhoz.

A ladikos ajánlatát, hogy elvisz engem egy lótuszültetésre, lelkesülten visszautasítom. Ültetés… meg lótuszok… - újabb ütközése az Indiáról való fantasztikus elképzeléseimnek a köznapiság jéghegyével. Minél fantasztikusabbak az elvárások, annál prózaibb a valóság. Lehet, hogy éppen ezek az elvárások mérgezik meg?

Ezzel együtt elzárkózom még a nagy lelkek futószalagjától, a kámaszútra-nagyüzemtől és a dervisszimpóziumtól is, egyszerűen csak szeretnék megebédelni és olyan helyeken csónakázni, ahol kevesebb van emberből és több a természetből.

Körülbelül tíz évvel ezelőtt, mikor a füstfelhőbe burkolózó turisták tömegei Kasmírt ostromolták, az én Vergiliusom láthatóan nem hallott valami sokat felőlük, ugyanakkor, a szemvillanásából ítélve, végül is megérzett valami lelki rokonságot, és egy aprócska szigetre vitt, amelyen egy templom, egy óriási fa és egy kisebbfajta, hajó formájú étterem volt.

Felmászom a tetőre (gyerekkorom óta imádom a tetőket!), és leülök a nagy, ágas-bogas fa árnyékába. Ez a nap legforróbb szakasza, és mint rendesen, apatikus levertség fog el, szeretnék beleomlani egy fotelba és péppé lazítani az agyamat. Néha, amikor nem adom meg magam, és továbbra is úgy viselkedem, mint aki érzi, hogy új erőre kap, sikerül legyőzni ezt a lustaságot, de most semmi sem megy. Nincs erőm semmihez, tikkasztó a hőség…

Megint hajózunk valahová… nocsak – milyen festői zugba ráadásul… az úszó házak közötti „utcák” olyan szűkek, hogy a ráhajló fák koronái egymásba kapcsolódnak, bizarrul összefonódó, napfénnyel átszőtt zöld sátrat képezve a fejünk fölött. A sűrű békalencséből és a megtermett, vastag, görbült levelek közül nagy rózsaszínű lótuszok kandikálnak ki. …Öt felé járhat tán? A fényes nappal végéhez közeledik, hatkor Indiában már sötétedik. Ebben az alkony előtti időben különös megbékéltség hatja át a levegőt, úgy szeretném megakasztani és megragadni ezt az állapotot, de tovasiklik – a fák közé, a víz fodraiba, az esti hűvösségbe…

Shafi… naná, hogy ő, már ott ácsorog a kikötőben, arca tele az elragadtatott megjegyzéseim iránti várakozással, de én ma többé nem leszek udvarias kislány. Asszisztáljak az édeskés ábrázatához?... nem, ellenkezőleg… Érthetetlen, hogy élnek itt ezek mind… átlépik magukat, szüntelenül valami mást mutatnak… Vagy lehet, hogy ez nekik már nem is ellenszenves? Lehet, hogy tetszenek nekik mindezek a vécépapíron kérődző beszélgetések? Csak nem, hogy egyszer majd én is ugyanilyenné változom, és nekem is tökmindegy lesz, kivel és miről beszélgetek? Brrr…, a hideg is kirázott erre a gondolatra.

 

- Kitűnő hely a meditációra! – Shafi hangja még a tetőn is utolért.

Érdekes, vajon mit érthet meditáció alatt?

- Te magad szoktál meditálni?

- Nem, mem, én muzulmán vagyok, de tudom, hogy a meditáció nagyon jó elfoglaltság.

- Hha! Hát honnan tudod, ha nem csinálod?

- Sok szent ember csinálja a hazámban, ezért tudom, hogy nagyon jó.

- OK, Shafi, én is épp ezt készülöm tenni, úgyhogy gondoskodj róla, hogy senki be ne dugja ide az orrát, rendben?

Nem győzök azon csodálkozni, milyen végtelenül messze vannak az emberek a világosságtól, de még a hozzá való törekvéstől is… Amúgy viszont mi csodálkoznivaló van ebben? A megvilágosodott lények semmi esetre sem kószálnak tömegével körös-körül, akkor meg miért furcsállom, hogy eddig még egyetlenegy emberrel sem találkoztam, aki legalább valamelyest érthetően képes lett volna elmagyarázni, mire gondol pontosan, amikor megvilágosodásról, nirvánáról, szamadhiról vagy egyéb „túlvilági” dolgokról beszél.

A tetőn végre biztonságban vagyok – ide nem jönnek idegenek. Csak itt engedem meg magamnak, hogy kiengedjem a feszültséget, mintha az bármitől is védene!

Egyhangú ének a távolban, akár egy kétségbeesett, szomorú hívás… Ó, igen, persze, hiszen ma vallási ünnep van… de hát jelent ez bármit is? Miért jutott ez eszembe? …Lehunyom a szemem és igyekszem lecsendesíteni a gondolataimat, azt akarom, hogy egy időre tűnjenek el teljesen.

Még a jelentéktelenül kis ideig tartó teljes mozdulatlanság is meglehetősen szokatlan érzeteket válthat ki: a fizikai test megszokott észlelése lassacskán elmosódik. Formátlan, ruganyos masszának érzem most magam, mely viszont mozgásban van: valami sodródik valamerre, lassan átfolyik, egyik oldalról a másikra vetődik, ingaként himbálózik, elfolyik lefelé… Alattam a tető különböző irányokba dől, én pedig, lám, csúszom le róla… Most meg már a tető alatt vagyok, felülről nehezedik rám…

Az ilyen esetek megszokásszámba mennek nálam – kisgyerekkorom óta történnek ilyesmik. Próbáltam beszélni róla a szüleimmel, a barátnőimmel, és rájöttem, hogy senki nem tapasztalt semmi ehhez foghatót. Nem tetszett ez az egész, mivel nem tudtam tőle elaludni, és csak kényelmetlenséget okozott, még dühös is voltam, hogy nem tudok normálisan elaludni, mint mindenki más, hanem a természet furcsa játékainak részesévé kell válnom. Aztán megjelent a kutatói érdeklődés… Na, utazzam el holnap a hegyekbe, vagy mi lesz már?

- Shafi! Holnap a hegyekbe akarok menni!

- Pompás ötlet, mem. Leszek a vezetője.

Váratlan fordulat. Hogyne, a pasas szolgálatkész, de hogy egy egész napot vele töltsek, ez valahogy nem vonz igazán.

- Kell nekem ott vezető? – próbálom úgy feltenni a kérdést, hogy ne értse meg, miért teszem fel egyáltalán, és megint az a jellegzetes hányinger kerülget, mely az őszinteség hiányának tünete.

Hogy mennyire ellentétes ez az aggodalom minden ember önmagáról alkotott véleményével, akikkel akarva-akaratlanul összefutok! Gyűlölöm ezt a töketlenséget, így nem lehet élni… mint amikor egy bántó gondolat szúrós mértani testként megreked valahol a lelked mélyén, aztán próbáld kiköpni valahogy – csak vérrel együtt megy… de ez még mind semmi: emiatt ráadásul elkerülhetetlenül olyan helyzetekbe keveredek, amik nem tetszenek!

- Ez magától értetődik, mégiscsak hegyek, el lehet tévedni ott.

A „hegyek” szó eléri a Shafi által kívánt hatást és íme, bizonyíthatom az akaratgyengeségemet: most azzal nyugtathatom magam, hogy nem volt más választásom – mégiscsak hegyek…

- Akkor tehát holnap, reggel hatkor. (Hajnali hatkor??? Na itt már könyörtelenül a markában tartott!) Várni fogja a reggeli. Jó éjszakát, mem.

Távolodó léptek, a korlátok nyikorgása, valaki brekegett, valahol felnevettek – és csönd… Négy nap Indiában, és nem történik semmi! Hol vannak a bölcsek, a tanítók, az erő-helyek, a titokzatos templomok? Ugyanaz a köznapiság, ami máskor is, de hozzá még az állandó feszültség… Hegyek… A hegyekben minden másképp lesz.

 

<< Főoldalra

Forward >>