« Maya »
Volume 1: < Vis kisebb >
Chapter 03Jó illatú szoba, forró fürdő, teafű-főzet, tiszta ágy – íme, a katarzis. Néhány napra ez a rezidenciám… Ramnak igaza volt: még sohasem töltöttek el ilyen sugárzó örömmel az olyan hétköznapi jelenségek, mint a forró víz és az ágy. Olyan mély álomba merültem, hogy ébredéskor csak egy röpke pillanatnak tűnt az egész, de az órán láttam, hogy körülbelül három óra is eltelhetett. Még csak kicsivel múlt hat, de a szobában uralkodó vakságból ítélve kint besötétedett már. A sűrű függönyökön keresztül az ördög tudja, honnan érkező fény hatol át – ebben a világban egyelőre semmi nem ismerős, még a lekapcsológomb helye sem.
A fáradtság még ritkán fel-feltör, de a kíváncsiság feltarthatatlanul kiűz a szobából. Az éhes tigrist könnyebb visszatartani egy húsdarabtól, mint engem az új élettől, mely valahol kint vár reám. Türelmetlenül felszökkenve magamra rángatom a farmerom, egy pulcsit, s kimegyek. Kis gömb alakú lámpákból jön a fény. Akár a Régi Arbaton! – villant fel a gondolat, de rögtön el is tűnt az új benyomások forgatagában.
Shafi a közelben lévő fa kikötőn ül egy műanyag fotelben. Valakivel beszélget… Aha, észrevett, fel is szökkent mindjárt, felém jön.
- Hogy aludt, mem?
- Remekül!
- Szüksége van valamire?
(Naná, nekem sosem elég semmi! Épp ezért vagyok itt…)
- Nem, egyelőre megvan mindenem. Ha valami kell, majd szólok.
- Feltétlenül mondja, ha valami nem megfelelő. Minden erőmtől telhetőt megteszek, hogy úgy érezze magát itt, akár a Paradicsomban – ezt olyan érzéssel mondta, hogy szerettem volna megnyugtatni és biztosítani arról, hogy nem vagyok szeszélyes, és nincs szükségem olyan sok mindenre. – Mit rendel vacsorára? Elnézését kérem, de húst ma már lehetetlen keríteni, csak holnap lesz.
- Tökéletesen beérem akármilyen zöldséges étellel, csak ne legyen csípős… Nagyon kérem – ne legyen csípős! – még elevenen él bennem az indiai konyha varázsa Delhiből, mely után még egy teljes óráig nem éreztem a nyelvemet, ezért most életfontosságú lenne elmagyaráznom ennek az indiainak, hogy a legkevésbé sem csípős ételre van szükségem.
Az utazó számára nem egyszerű feladat a szakács tudtára adni Indiában, hogy nem szeretne csípőset enni. A „ne fűszeresen” kifejezés mint „fűszer nélkül” tolmácsolható, viszont az indiai konyha fűszer nélkül – akár az esküvő menyasszony nélkül. A „ne túl forrón”, alatt „ne annyira égetőre” érthető, s hideg ételnek ugyancsak nem örvendhet a gyomrod. Az egész műveletnek, melyet a legbonyolultabb arcjáték kísért, a szakács boldog arca a tetőpontja, aki végeredményben megértett, de ne feledd, hogy az, ami az indiaiaknak „szinte nem is csípős”, egyszerűen szétperzselhet téged belülről.
Shafi értőn bólintott.
- Értettem, értettem, ne csípőset… Minden külföldi így kéri, úgyhogy ne aggódjon - itt még senki sem volt elégedetlen az ennivalóval. Az anyám nagyon jól főz.
- És ha lehetne valami édeset azzal a füves teafőzettel, ami volt a szobában.
Elégedetten elmosolyodott.
Az különleges tea – kasmíri. Ízlett?
- Igen, miből van?
Semmit sem mondó elnevezések egész sorával hozakodott elő.
- Boltban megvásárolható?
- Ugyan, hova gondol! A boltinak köze nincs hozzá - a boltban minden egy kaptafára megy. Ehhez a teához a hegyekben gyűjtik a füveket a nővéreim. Azt tartják, hogy csak hajadonok végezhetik ezt a munkát, máskülönben a tea nem lesz olyan ízletes.
- Miért csak hajadonok?
(Á…persze, ha nem férjezett, az azt jelenti, hogy szűz – na, érthető…)
- Mert ők még nincsenek megrontva.
- Ja, igen, persze… - nem tudok őszinte lenni ilyen szituációkban, ostobán helyeselek, mosolygok, valójában viszont hányni tudnék a hülye erkölcseitől és a viselkedésemtől. De a folytatásnak már nem tudom elejét venni, baráti hangú poshadt beszédbe elegyedtem. – Nagy családod van?
- Igen, négy vér szerinti bátyám és három nővérem van, s még mennyi unokabátyám és unokanővérem! S hány unokaöcsém! Mem, hamarosan lesz az egyik unokafivérem esküvője, a családomat nagy örömmel töltené el, ha meghívhatnánk.
Részt venni egy indiai esküvőn… ez már valami, tetszik az ötlet, bár halvány lila gőzöm sincs, milyen is lehet, hacsak a filmekből nem rekonstruálom; noha már kezdem sejteni, hogy az indiai mozi összességében arra hivatott, hogy az indiai élet hű tükrét ábrázolja – szöges ellentétben a valósággal. „Kameragymosás”!
- Ha akkor még itt leszek, mindenképpen elmegyek.
- De hát nem Magán múlik, hogy itt lesz-e vagy sem?
Szóról szóra ugyanilyen kérdésekkel jött anyám is egész életemben. Sehogy sem tudta fölfogni, hogy fogalmam sincs, mikor térek vissza a soron következő buliból – honnan tudjam előre, mikor lesz kedvem lelépni? Lehet, hogy mindjárt öt perc után, de az is lehet, hogy találkozom ott valami tüzes sráccal, akivel aztán el akarok tűnni egy hétre - netán még egyre? És hogy lehet ezt egyáltalán megtervezni? Mindig visszataszító volt számomra ez a fajta hozzáállás az élethez, melyet igyekezett rám erőltetni – azt akarta, hogy úgy viselkedjek, ahogy ő -, eldöntötte, hogy kilencre márpedig érjek haza, tehát legkésőbb tízig haza kell érnem, és ha már meg is ígérted valakinek (mi több: neki), hogy kilencre hazaérsz, akkor jelenjen meg előtted akár maga Síva minden megtestesülésében – teljesítened kell a neki tett ígéretedet… „Kérjél végre bocsánatot, és tedd, amit megígértél…” Ilyennek akarta az életemet, de a nagy lófaszt – próbáljon csak megfogni!
- Hogy itt leszek-e vagy sem, az a kedvemtől függ, viszont honnan tudjam, mi alakítja a vágyaimat?
Hallgatott, nyilván semmi mélyértelműt nem várt tőlem válaszként egy ilyen egyszerű kérdésre. A turisták itt ritkán mélyértelműek, pláne, ha még emésztési panaszoktól is szenvednek. Shafi még egy darabig hallgatott, láthatóan tiszteletből, hogy értésemre adja: tiszteli a mély gondolatokat, de azért mégis témát vált, s közelebb hív a vízhez – oda, ahol a fotelek állnak.
Alent mint bátyját mutatta be nekem. …Egyáltalán nem néz ki indiainak, eltekintve a kreol bőrtől és a fekete hajtól. Könnyű flörthöz van kedvem. Jól megnézem magamnak, de nem… Tovatűnő csalódás – Alen egyáltalán nem az esetem. Amúgy az indusokra nem is mint szóba jöhető szeretőkre tekintek...
Azért jó, hogy az eddigiekből ítélve mind Shafi, mind a bátyja, akit egyelőre csak tudatom szélével érzékelek, gépiesen kezet nyújtva neki, s eleresztve fülem mellett a köszönését, belátják, hogy minél kevésbé zavarják majd a gondolataimat és szeszélyeimet, annál tovább bírom ki náluk.
Elcsendesedem, az érzeteimet figyelem, s mintha a semmiből jönne a kellemes, derűs bágyadtság állapota, amikor nem akaródzik csinálni semmit, mondani sem, de ugyanakkor ez nem lustaság, nem apátia, hanem ezeknek valami szöges ellentéte. Rendkívüli ez a nyugalom – tevékeny, de az aktivitása rejtett, olyan, mint az élet érzésének sűrűség-örvénye, mint az érzékelések aromákkal s felhangokkal való telítettsége, ezt lemérni nem tudod, szavakkal sem fejezheted ki, de annyira világosan érzem e háborítatlanság kiadós áramlatát, mely mintha összefolyna a lábaim alatt a tó sötét habjaival, s magába foglalja az álmomat a templom látomásával és az Indiáról való első zűrzavaros benyomásaimnak minden zagyvalékát. Milyen különös: míg a külvilág kapkodása láthatatlan szféra felületén siklik tova, ezen a szférán belül én élem a saját életem – ott a simogató nap, öröm és sejtelem, s a lágy-kék magas térség a legfinomabb aranyba játszó fonalakkal van átszőve. Bárcsak mindig így lehetne… Ha ez az élmény állandóan velem lehetne… ez nem lehet, lehetetlen… az élet – jelentéktelennek és mélynek váltakozása, és hol találok többet ebből a mélységből? Valószínűleg nem a Shafival meg a bátyjával folytatott társalgásokban…
- Nem félsz egyedül utazgatni? – Alen hangja mély és kellemes.
- Nem, amúgy is ritkán félek dolgoktól.
- Minden európai lány ilyen?
- Nem tudom… nem, nem hinném. Nem. A lányokat általában az érdekli, amihez nem kell bátorság.
- És téged mi érdekel?
- Nem tudom. Valaminek a keresése, amit egyelőre nem tudok megnevezni.
- A szellem kutatása… Értem. Te buddhista vagy? – ettől a kérdéstől röhögnöm kell. Mi a francért kell az embereknek mindig valami banalitásra kilyukadniuk, még ha ráadásul nyíltan hangoztatod is, hogy semmi egyértelműség nem vonz?
- Nem, nem vagyok vallásos. És te? – minek kérdezem, hisz láthatnám, hogy ezzel az emberrel nem lehet érdekes beszélgetést folytatni.
Az elmúlt évben az emberekkel való érintkezés intenzív tapasztalata oda vezetett, hogy gyakran elég egy-két mondat ahhoz, hogy megállapítsam, mennyire lehet érdekes az adott ember, akivel épp társalgok… Vagy ez megint csak a túlzott magabiztosságom?
- Muszlim vagyok. (És mit jelentsen ez őszerinte? Mellesleg, amilyen a kérdés, olyan a felelet…) Dzsammu és Kasmír muzulmán államok. Holnap itt nagy vallási ünnep lesz. Ezen a tavon van egy sziget, azon pedig a legfőbb muszlim mecset, holnap nagyon sok ember lesz ott. Kora reggeltől fognak ott énekelni, imádkozni, s mikor besötétedik, az egész tó úszó gyertyákkal lesz tele, az nagyon szép. Te amúgy csak ma érkeztél? Itt sok magával ragadó hely van a hegyekben, arra lehet lovat bérelni…
- Fú, tök jó! Ez tetszik.
- Shafi el tud vezetni oda, amikor akarod.
- Ebben nem kételkedem… - aha, értem, ez reklám volt:)
- És itt az én japán barátom is!
Észre sem vettem, ahogy a horgonyhelyünkhöz odaúszott egy csónak. Néhány másodperc múlva fiatal mosolygós japán férfi mászott ki belőle – tehát lehetőségem lesz kicsit gyakorolni a japán nyelvet, mely eddig csupán a magántanulásra szánt könyv lapjain létezett számomra.
- Konbanva! – sütöttem el rögtön.
- Ó! – a japán boldog kiáltást hallatott, s felnevetett. – Konbanva!
- Ikaga desz ka?
- Genki desz. Anata va?
Határozatlanul vállat vontam. Kezet nyújt:
- Boku va Hiro desz.
A folyékony japánból csupán néhány szó és mondat adatik felismernem, de ez elegendő ahhoz, hogy értsem, miről beszél Hiro. Persze elég kezdetleges frázisokkal válaszolok, de ez nem zavarja a saját műveltségem iránt érzett büszkeségérzetem, s hogy oldalt pillantva végigmérjem összecsukható testét, gondolatban levetkőztessem, s nem vagyok önmagam, ha nem érzi ezt!
Alen leplezetlen elragadtatással követi rövid társalgásunkat, mely a legelemibb frázisokból állt össze, olyanokból, mint például „Honnan jöttél?”, „Hány éves vagy?”, „Kivel utazol?”, „Tetszik neked India?”, de mely a japánul egyáltalán nem tudó ember számára nyilvánvalóan impozánsnak tűnik. Már rég alkalmazom az egyszerű módszert, mely lehetővé teszi, hogy leszaggassam az emberről saját jelentőségének rétegét, s csak a tekintélyek és benyomások közönséges hajszolóját fedezzem fel benne. Elegendő csupán néhány, lehetőleg ritka szószerkezetet kiejteni a szádon különféle idegen nyelveken, s a beszédpartnered szemében rendszerint érdeklődés, sőt még tisztelet is felcsillan. Számomra az ilyen emberek rögtön unalmassá válnak, leggyakrabban szánalmasnak és gyermekdednek látom őket. Szememre lehet hányni persze, hogy elhamarkodottan vonok le következtetéseket, ez azonban még nem következtetés, csupán egy jel, sajátos lakmuszpapír, viszont most őszintén – fog-e érdekes beszédpartnerre számítani bárki is olyan valakiben, akinek szemei kigyúlnak egy aranyozott szita láttán? Nemigen.
Hideg… hideg, hideg, hideg. Semmi nem az, semmi nem olyan. Nem ezt akartam, nem ezért utaztam. Nekiindultam Kasmírnak… marhaság… pedig szép itt… ja, szép, csakhogy ez a szépség nem egészen kóser, hisz nem azért hagytam ott az állásomat, hogy itt a tarka pocsolya közepén ringatózzam egy bárkában – a tovább mélyülő bosszúság tüskéje mindenütt rögtön folytatja a szurkálódást.
Shafi vacsorázni hív, s én, miután nem sikerült teljesen avatatlannak mutatkoznom a japán nyelvben, farkcsóválva távozom abban a biztos tudatban, hogy nem közömbös szemek követnek… A nagy faasztalon étellel megrakott, ragyogóra pucolt edények állnak. És mind olyan finom… egyszerűen ínycsiklandozó falatok egy vegetáriánusnak. Shafi időnként odapillant, ellenőrzi, nem pusztítottam-e már el a kaját. (Minden OK, Shafi, ne lábatlankodj itt, hívlak, ha egészen megrágtam már, ne bosszantsd a kis memet.) …Uhh, na elég már, hozz valami édességet… Shafi ünnepélyesen behoz tálcán egy csillogó kis süteményformát, melyben várakozásomnak megfelelően a desszertnek kell lennie. Áhítattal rakja elém, s büszkén közli, hogy EZ egy különleges kasmíri desszert. Mekkora a csodálkozásom, mikor megpillantom a helyén a sűrű tejbegrízt! Shafihoz fordulok, aki láthatóan élénkebb elragadtatást várt eme ínyencség láttán.
- De hisz ez tejbegríz!
- Igen, mem, ez tejbegríz, nemzeti kasmíri desszert.
- Oroszországban minden reggel ilyen édességet adnak a gyerekeknek, - nem akarom lehangolni, ezért elhatározom, hogy nem szólok arról, hogyan viszonyulnak az orosz gyerekek ehhez a desszerthez.
- Remek! Akkor ez a nyalánkság a hazáját fogja idézni!
Semmi kedvem sincs tejbepapit enni, a vendégszerető Shafit megsérteni úgyszintén, egy kis időre zavarba jövök, végül is úgy döntök, hogy a valóságnak megfelelően fogok beszélni.
- Shafi, semmiképpen sem szeretnélek megbántani, de nekem ez a desszert nem jön be. Olyan gyakran ettem gyerekkoromban, hogy annak rendje és módja szerint torkig vagyok vele.
- Nagyon sajnálom, mem, ha előbb tudtam volna…
- Ne kérj bocsánatot, honnan tudhattad volna, hogy nem szeretem?
- Mit tehetek Önért?
(Remélem, ez után a kérdés után nem fordulsz a falnak és nem alszol el…)
- Van sütid?
- Ó, igen, süteményem az van, mindjárt hozom is.
Na hálaistennek, a kultúrák találkozása szerencsés végkifejlethez érkezett.
Aludni egyelőre nincs kedvem, még egy kicsit beszélgetni indulok Hiróval és Alennel. Szeretnék még némi benyomást szerezni. (Mi ez az arcátlan hazugság? – nekem sok, nagyon sok élmény kell!)
A tó és a sötétség miatt láthatatlan környező hegyek felől érkező hűvösség még érezhetőbb lett. Mindenki nagy gyapjúplédekbe burkolózott, s ülnek a kikötőnél, semmitmondón fecsegve… Sehogy sem tudom megszokni, hogy sehová sem kell sietni, akkor fekhetem le aludni, amikor épp kedvem tartja, mert holnap addig alhatom, amíg csak jólesik… És nemcsak holnap, hanem holnapután, egy hét, egy hónap múlva is. Előttem az ismeretlen, s kész vagyok még arra is, hogy soha többé ne térjek vissza Indiából, s ez az ismeretlen boldog előérzettel tölt el, hisz minden pillanatban történhet valami, ami megváltoztatja az egész világról alkotott elképzelésem. Várom.
<< Főoldalra Forward >>
