« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 02

Már 15 órája, hogy beértünk egy hegyszurdokba, és vánszorgunk a szűk szerpentinen, ahol alig fér el egymás mellett egy autóbusz és egy dzsip. A busz bal oldala így is a szakadék fölött lóg, kövek gördülnek ki a kerekek alól, s sebesen zúdulnak lefelé, s ha az ember kihajol az ablakon s lenéz, teljesen az az érzése támad, hogy a kerekek már majdnem megindultak a mélybe, és a busz már-már zuhanni kezd. A közelben ülő hinduk egyáltalán nem törődnek ezzel. Mi ez – kemény jellem vagy közönyös hozzáállás az élethez? Hallottam, hogy szakadékba zuhanós autóbusz-balesetek már nem is olyan ritkák Indiában, ezért enyhe ijedség lesz úrrá rajtam, feltör az adrenalin s egy gondolat, hogy ÉN nem halhatok meg így – a legkevésbé sem szépen és hatásosan, valami sofőr hibájából.

A harmincórás buszba zártság végül is kikészített. A testem fáj a fáradtságtól s a hosszú kényszerű üléstől, és már abszolút nem érdekelnek az ablakon keresztül látható hegyek. Ezek lennének a Himalája vonulatai? Nem is magasak, szürkék, ritka növényzettel, tök barátságtalanok és nagyon hasonlóak egymáshoz. A titokzatos szóhoz: „Himalája”, ezeknek a hegyeknek nincs több közük, mint a csutkának az almához, és mégis, ezek pontosan azok voltak – igaz, csak előhegyek, utaknak a buszunk kerekeire tekeredő végtelen kilométereivel. Lent nagy sziklák mentén folyik egy nem túl széles, betonszínű folyó, hébe-hóba kikandikál a nap, s minden gondolatom csak a körül jár, mikor lesz már vége ennek a monoton zötykölődésnek.

A hangos külföldiekből álló társaság tagjai, akik egész éjjel buliztak, most szintén eléggé hervadtak - mindenki elfáradt az egész napos úttól, s lustán tárgyalják benyomásaikat, terveiket, információikat az árakról és hotelekről, s nincsenek is tudatában, hogy már másodszorra, sőt néha harmadszorra futják ugyanazokat a köröket. A beszélgetés éli a saját életét, nem akar abbamaradni, s már nem benyomásokat, hanem csak kimerültséget és unalmat kelt. …Ilyen fecsegéseket nem akarok hallgatni, sem részt venni bennük. Kellemes érzés lógni térben és időben, tudva, hogy semmilyen terv nem kapcsol össze senkivel.

Falvak, emberek, kis házak végtelen sora az út mentén: ők itt élnek… megszületnek, élnek, szülnek és meghalnak – pont itt… felfoghatatlan… kislányként sötét őszi-téli estéken sétálva néztem a házak világos ablakait, figyeltem: az emberek alakját… beszélnek, esznek, járnak, gesztikulálnak, …ők ott élnek… Valamiért mindannyiszor valami borzasztó barátságtalan érzés fogott el, mintha áthelyeződött volna a szokásos érzékelés, megszűntem önmagam lenni, s azzá az emberré váltam, azzá ott… pontosabban valami „közöttünk” lévő lett belőlem – középen lebegtem, s ez rémülettel töltött el – az egyéniségem, önmagam elvesztésének rémületével. Hát lehet az, hogy ők ott élnek… előfordulhat, hogy rajtam kívül is van valamiféle élet, ahol én nem vagyok, és nem is leszek? Volt ebben valami hasonló a kiskoromból jövő halálfélelemhez: az ágyban fekve sírtam, elképzelve, hogyha meghalok, az élet megy tovább, de már nem miattam, én már SOHA többé nem leszek… Hogy mennyire nem tudtam megbékélni ezzel a „sohá”-val, - ezzel nem is lehet megbékélni, ezt csak elkendőzni lehet, kihajítani, kényszeríteni magad, hogy ne gondolj rá többet, s még ki tudja – elfelejtettem, mit, szándékosan adva a feledésnek egész fejezeteket az életemből…

Mellettünk suhannak el az emberek a házaikkal – visszájukra fordított „Anti-Barbie”-stílusú karton játékházikók. Az egész életük jól látható – az orrod előtt. Mosakodnak, esznek, tanulnak, mosnak, veszekednek, sírnak, nevetnek, s mindez megfigyelhető az autóbusz ablakából – kétezer kilométeres gigantikus előadás, amelyben én nem vagyok benne, s nem is leszek soha.

Mindjárt újra beesteledik… Egyáltalán vége lesz ennek valamikor? A busz mint rendesen, megáll, s az átjáróban kirajzolódik egy magából félig istentiszteleti, félig agitáló hangokat kiadó ember alakja. Ebédszünet? Tizenöt percnyi szilárd talaj a lábunk alatt. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a busz minden megállásakor benyomul néhány ember az utastérbe, s minden ceremónia nélkül egyenesen a pofádba gyömöszöl mindenféle ehető vackot, amivel kereskedik, szóval erre az alakra még csak rá sem néztem. Ám az ember kitartónak tűnt, s végül arra leszek figyelmes, hogy egy kis táblát tart a kezében. Alaposabban megnézem, s a vezetéknevemet olvasom rajta - igen, ez az! –, az általam sziporkázó helyi koloritként felfogott hangok pedig az igyekezetét jelentették, hogy a leírtakat megszólaltassa. Szélesen mosolyogva mond valamit… aha, Ramnak hívják. Na jó, ha Ram, hát Ram. Erre a földre lépésem pillanatától számítva először találom helyénvalónak az indus mosolyt. Ég veled, te szaros hintó!!!... Így még járni is el lehet felejteni… De hát kell!  - öreg „Volga”… Nem, csak hasonló, de tök mindegy, akkor is röhejes. Még csak harmadik napja vagyok Indiában, de úgy érzem, mintha már tíz is eltelt volna – csaknem minden lépés és fejfordítás valami „Jaj, ne már!”-, „Ez nem lehet igaz!”-, „Na, ezt nevezem!”-félét vált ki belőlem. A világ végén váratlanul kibukkanok a keleties zűrzavarból, s egy lerobbant szovjet tragacsba csöppenek! A kocsiban sistereg valami, ami távolról zenére emlékeztet, a sofőr vidáman kontráz, sőt még ficánkol is a helyén, - ég veled, poros autóbusz, mi megyünk!

Hamarosan az út mindkét oldalán zord, kőből épült pajták kezdtek feltűnni.

- Ez már a város?

- Igen, mem, - a hanghordozásában szolgalelkűség árnyalatát véltem felfedezni.

- „Mem”? Á, ja, igen…

Emlékeztetem magam, hogy most „mem”-mé váltam, hasonlóan a többi fehér nőhöz Indiában. Ebben a szóban: „mem”, a hivatalosan elfogadott udvariassági forma annyira közel van a szolgai alázathoz, hogy akaratlanul is életre hívja a legtitkosabb uralkodási ösztönöket. A kimért Európában, mi több, a patriarkálisan régimódi Oroszországban sem tapasztalni ezt. Később nem egyszer láttam, amint a szürke, jelentéktelen európai nők szeme mélysötét fénnyel gyúlt ki a szolgalelkűség e kis, ám a hatalomvágyat tápláló jeleitől.

- Ez már a város??!

- Igen, mem!

- De hát hol fogok lakni? – kellemetlen érzésem támad a gondolatra, hogy bedugnak valami borzalmas helyre.

- Elérjük nagy tavat, mem, és rajta azon vannak csónakok – nagy csónak-házak.

Csak az angoltudása ennyire kezdetleges, vagy amúgy is ilyen primitív módon beszél?

Egész idő alatt ez a gondolat környékez – talán ennyire tuskó? Vagy engem néz hülyének?

- Ezt a tavat Dal Lake-nek hívják, - hát ez kész, tök úgy beszél velem, mint egy kétéves gyerekkel.

Külváros!... Amúgy, Indiában a városok széle annyira nem is különbözik a városok központjától, különösen, ha az adott város nem nagy. Srí Nagar – Dzsammu és Kasmír állam fővárosa, nekem viszont jól esett meggyőződni róla, hogy a mocsok és a nincstelenség mindenütt ugyanakkora – legyen szó akár centrumról, akár perifériáról.

Ripityára törött utak, félig lerombolt, nedvességtől feketéllő házak, szeméttelepek végtelen sora… valószínűleg pont ilyennek tudnék elképzelni egy átlagos várost atomtámadás után. Sehogy sem tudom megszokni, hogy itt mindenütt mocsok van, még a természet is poros és szomorú… Tizenöt perc aggasztó nyugtalanság és idegrohamok közepette, s végül elérünk a nagy tóhoz – egy széles festői folthoz a viskók és parkok között, mely nyugalmat és enyhülést hoz az utcai nyüzsgés terhes légkörébe, bár a hely háborús gépészektől hemzseg.

- Kasmír Velencéje! – Ram elégedetten elvigyorodott, szeme csillogni kezdett, amint a tóra mutatott, érzelemkitörést s az „ő” helyének szépségét elismerő szavakat igyekezvén kiváltani belőlem.

- Végre alaposan megfigyelem ezt a teremtést – nem magas, sőt kimondottan kicsi, és fogalmam sincs, mennyi idős lehet. Helyi viszonylatban nem öltözik szegényesen, de nagyon hanyagul, mint a hinduk túlnyomó többsége. Ráncai nincsenek, a bőre sima és rugalmas, akár egy ifjúnak, de mindemellett a tekintete egyáltalán nem fiatalos. A viselkedésében hevesség van, a szemében pedig valami olyasmi, ami már-már szomorúsággal tölt el, de ehhez túlságosan fáradt vagyok, inkább futólag szemügyre vettem a környéket.

Végig a tó mentén hosszú, lótusz-ködbe vesző sorokban állnak az úszó házak, melyek a csónak-ház elnevezéssel sajátságos kitörő lelkesedést váltanak ki valamennyi kezdő igazságkeresőben. …„Síva elvonulása”, „Táncoló Sakhti”, „Lakshma mosolya”, „A tökéletes szeretet paradicsoma”, „Alvó Krisna”… Beugrom egy nagy színes csónakba, mely nagyon hasonlít egy indiai ornamentikájú és mintás párkányú gondolára, élvezettel huppanok le egy kisebb párnás díványra, és sokáig szeretnék lebegni ebben a csónakban, végre ellazulhatok az út és az idegeskedés után… ezen a tavon lehet élni! A hallgatag gondolás vízbe engedte evezőjét, s lassan vitt minket valahová, e vízi Haarlem sikátoraihoz.

A csónak befordult az úszó házak közé, majd megint kanyarodott, és újra… - olyan ez, mintha utcák lennének a vízen. Emberek szinte nincsenek is, de azok, akik vannak, folyton meresztgetik rám a szemüket, mint valami nem evilági furcsa lényre. Némelyek mosolyognak, de a kíváncsiskodók nagy része gyanakvónak, sőt elégedetlennek tűnik. Lehet, hogy az elégedetlenségüket az váltotta ki, hogy a háború miatt e helyeken az utóbbi években a turisták száma egyre és egyre jobban csökken, s mostanra már csaknem a nagy semmivel lett egyenlő… A turizmus alapvető bevételi forrásuk, s ím most látják, hogy nem vagyok egyedül, és az arcukon ott a gyötrő felismerés – én már megyek valahová, engem már behálózott valaki… A lehetséges pakisztáni háborús konfliktus állandó várása, a kasmíri szeparatisták szüntelen terrorakciói a nyolcvanas években mohó szélhámosok nyomasztó vidékévé változtatták e földet, ami viszont nincs ínyére a turistáknak, és én sem szeretem.

(Akkor mégis mi a fasznak jöttem ide??)

A gondolás monotonul, de érzéssel énekel valamit. Sehogy sem tudom elűzni a hosszú út okozta feszültséget, most tényleg dőljek le a párnákra? Ram helyeslően bólint a fejével, miközben nagymamásan gügyögő angolságával hozzátesz valami olyasmit, hogy „Mem, hosszú útja volt, de ettől a pihenése csak még édesebb lesz…” Egyenletes vízcsobogás, a csónak könnyű ringatózása, a tó csendje… méretes tovaúszó lótuszok…

Szemeim lecsukódtak, még emlékszem, hol vagyok… igen, még valami rémlik… de az álomlátás képei ím áthatoltak a valóságon, s a tó gyöngyfényű tükrében látom magamat egy ismeretlen városban, mellettem megy Ram, és valamit magyaráz. A vezetőm: vezet engem. Egy nagyon különös épülethez érünk, és én fel nem tudom fogni, mi is annyira szokatlan rajta. Odafordulok Ramhoz, hogy megkérdezzem, ő azonban nincs sehol. Ismét ránézek az épületre – félig lerombolt palota vagy ősi hindu szentély, melyet elfelejtettek az istenek és az emberek, és van valami határozottan ismerős ebben a helyben… alig érezhetően ér idáig izzó kövek, kipusztított fák szaga… minden olyan ismerős, de olyan távoli…

- Isten hozta, mem! – e szavakkal egyidejűleg a csónak nekiütközött a betoncölöpöknek, melyek a házhoz vezető lépcsőt tartották.

Összerezzentem és felocsúdtam. A ház előtt fapallós kis tér, azon egy fiatal, tetőtől talpig fehérbe öltözött hindu- széles szárú gatyát és majd térdig érő hosszú inget viselt.

- Hogy telt az utazás?

Arról mesélni, hogy vágtak át Delhiben az utazási irodában, húsz órás utat ígérve a harminc helyett, s hogy ez mennyire elviselhetetlen: harminc órát ülni gyakorlatilag ugyanabban a testhelyzetben, és mennyire kényelmetlen ebben a pózban aludni – egyáltalán nem akaródzik (igen, ezt mind te magad is tudod, hogy jobban tennéd, ha nem ostoba kérdésekkel fárasztanál, hanem addsza ide gyorsan meleg fürdőt, széles puha ágyat, bársonyos törülközőt…), ezért az egészet elrendezem egy tiszteletteljes „KÖSZ, RENDBEN”-nel, s visszautasítva Ram szolgálatkész kezét, kimászom a csónakból. Nem hagy nyugton a zavaros érzés, hogy álmomban valami fontos történt, s ha nem jött volna idejekorán ez a zaklatás, mindenképpen megfejtettem volna ennek a templomnak a titkát. …Enyhe bosszúság a fehér ruhás ember miatt… Ram váltott vele néhány mondatot, élénk gesztikulációval kísérve beszédét, majd fürgén beugrott a csónakba, s jelt adott, hogy indulhatunk. Eltaszította a csónakot a kis horgonyhelytől, s újra valami kifejezhetetlen bánatot pillantottam meg a szemében. Már nem tűnt ostobának, még sajnáltam is, akár egy szomorú gyereket…

- Viszontlátásra, mem! Ki tudja, merre és hogyan látjuk viszont egymást, de ha valaha szüksége lesz majd vezetőre – ebben a pillanatban összeszorult a szívem -, kérdezze Shafit - a fehér ruhás emberre mutatott -, hogy talál meg engem.

Felajánlotta, hogy a vezetőm lesz – mintha kihallgatta, megleste volna az előbb látott álmomat! Milyen különös egybeesés… persze ez nem csupán véletlen lehet, pláne, amikor a levegő szinte zümmögni kezd… Még ha nem is tudok egyértelmű magyarázatot találni az ilyen egybeesésekre, azok akkor sem válnak értelmetlenné - abban a pillanatban ugyanis, amikor mindez történik, valami olyat élek át, ami kivezet az élet köznapiságából, megszokott törvényszerűségeiből. Magában a pillanatban utalás is van arra, hogy van itt még valami, akkor is, ha egyelőre felfoghatatlan az értelmem számára, ám ha odafigyelek rá, ki tudja, hová vezethetnek az efféle jelek?

 

<< Főoldalra

Forward >>