« Maya »

Volume 1: « Vis kisebb »

Chapter 01

- Vegetariánus vagy hagyományos menü lesz?

- Tessék?  Á… Igen, vegetariánus…

- Elnézést kérünk, a vegetariánus már elfogyott, kéri a hagyományosat?

Na tessék, mint általában – a jószándék megvolt…

- Abban milyen hús van?

- Csirke.

Ha csirke, hát csirke - most kérek, mert éhes vagyok.

Az alkonypír háborítatlanul lángol a vásártér hátterében, mindezt a szabadnapomon – hangok, kiáltások, arcok, zene, beszélgetések foszlányai, - a fejemben pedig a megszokott kiűzhetetlen zűrzavar uralkodik.

 

…- Az ördögbe is, Maya, a lap égetően sürgős, a cikked pedig még mindig sehol! Ebből most már nagyon elegem van! – újra és újra ez az ordibálás a telefonba…

- Megyek már!

A mobilom repül a táskába, leparkolok, átszáguldok a portán, idegesen verem a lifthívót, várok – 10…9…8… Meddig folytatódhat ez még?... Íme a főszerkesztő irodája, s az új titkárnő közlekedésilámpa-szerűen kifestett arca, mely megvető fintorral jelzi – Nincs a helyén. De mintha már tudnám is, ki mászkál épp az asztalom körül… na persze…

- De hát Vszevolod Vlagyimirovics, hiszen pont Maga küldött el engem az étterem megnyitójára! Én meg nem tudtam nyomdakészre megírni a cikket, még reggel szóltam, hogy ha elmegyek, akkor nem tudom befejezni. Ugye megmondtam…

- Maya, az étteremmegnyitók, prezentációk… igen, ez mind undorító, Maya, én tizenöt éve ebben vagyok, és magam is, látod, eddig vagyok velük – reményvesztetten csóválta a fejét, míg kezét a torka elé tartotta.- De ez a kenyerünk, ezt te is épp oly jól tudod, mint én, minek ez az állandó ellenkezés? Megkeressük a kenyerünket – megkenjük vajjal, aztán elutazol valahová Argentínába riportot készíteni az amazonokról… Különben is, nem értem, mit követelőzöl folyton nálam?? Nem tetszik neked ez a munka?

Még hogy tetszik-e nekem ez a munka? Ez a kérdés mind gyakrabban merül fel, és egyre élesebben hangzik, - úgy szeretném egy életre abbahagyni az újságírást, de mindig jön valami „de”, s újra és újra folytatom a kora reggeli kirohanásokat a város szürkeségébe, hogy aztán csak késő este térjek vissza ebből a gyorsfacsaróból. A munkahelyemről a végzős zsurnaliszták csak álmodhatnak, én is álmodoztam róla diákként, de most egyre kevésbé értem, minek is kell ez nekem… Lám, a tekintélyes újság főszerkesztője, - az egész élete elnyelődött az égető aznapi számok, hisztérikus reklámügynökök, agyhalálig telefüstölt szerkesztői szobák, éttermi vagdaltok és kompótok, excentrikus és örökké siető munkatársak zűrzavaros örvényében: sebesen nemlétbe tűnt minden, ami néhány perccel azelőtt még a legfontosabb volt. És mi maradt belőle mostanra? Mindössze negyven éves, de úgy néz ki, mint egy kifacsart citrom, egy mázsát is nyomhat, szemeit kimarta a nikotin, s örök szétesettségben él – egy két lábon járó ingerültség, maga a megtestesült kielégítetlenség. Most is, ahogy áll itt előttem (azt hiszi, hogy én állok őelőtte – a homo fabricus tipikus egocentrikussága), majd hogy nem fröcsög a nyála a felháborodottságtól, és egyszerűen lehetetlen neki bármit is elmagyarázni. Ez a rettenetes megszokásos mechanizmus, mely nem hall, sőt az is lehet, hogy nem is lát téged. Ha ordibál, a szemei ijesztően üresek és értelem nélküliek. Pedig valamikor tán ő is lelkesedett az újságírásért… Én is ilyen sorsra akarok jutni?

- Hallasz te engem egyáltalán?? Mit bámulsz, mint borjú a kefelevonatra? Csak áll, álmodozik… De hát én elvégre – emberként bántam vele… Na gyerünk, mozgás, mindenki rád vár, a cikked nélkül, félkész töredékekkel elmehetünk Kukutyinba zabot hegyezni, és ott én majd álljak elő – az álmaiddal? Szépen ideültetlek, aztán ha akár csak egy hétig is neked kell majd főcímeket kiagyalnod – másképp fogsz beszélni…

- Igenis köpök a féltöredékeire, - az ablakhoz megyek, lenézek, - eleven a hangyaboly, egy pillanatig sincs megállj.

- Tessék?? Mégis mit képzelsz magadról?!

Még csak nem is nézek felé, de hát mit is nézzek rajta… világos, hogy most felfújta magát, és rákvörös lett a dühtől. Nyugtalanság fogott el, mivel azon nem is gondolkoztam, hogyan tovább… a szoba sarkaiból, mint az üreglakó borzok, néz a többi beosztott – ki ijedten, ki felháborodással. És ekkor micsoda öröm töltött el… igen, mintha szél támadt volna, végigfúj a hátamon, s állhatatosan az elemi életösztönhöz terel.

Borzasztóan szerettem volna félresöpörni a nyugtalanságot, majd mintegy végezetül merészen a szemébe nézni, mondván, hogy fiatal vagyok, a magam ura, élni akarok, szeretném kialudni magam, krumplit zabálni heringgel, szabadnapokon ide-oda kószálni, és végül pedig: szexszel sem érem be csak hétvégente… Ó, ha ekkor megállt volna a levegő… De másképp történt, - az agyam megint csak betegesen ide-oda járt – elkezdtem megtervezni minden mozdulatot és szót, hogy bénító félelmemet elrejtsem, s hogy tiszteletre méltónak tűnjek fel…

 

- Teát, kávét, bort? – a stewardess együttérzőn pillant a szemembe.

- Nem, csak ásványvizet… köszönöm…

 

… Maya, nem vagy te őrült, hogy csak így otthagyd Ezt az állást! Szerjozsa, belépett valami szektába, én mondom neked – az anyai szívet nem lehet becsapni, hozz gyorsan egy validolt… Maya, köteles vagy nekem most azonnal mindent elmondani, együtt világosabban látunk mindent, és nem kell eldobni az állásod, meg mindenféle Indiába utazgatnod… Egyedül mész??? Valaki talán már várni is fog ott? … Hogy paranoiás vagyok?! Ahh, mennyire fagyos vagy, hogy tudsz így beszélni az anyáddal?! Legjobb lesz, ha bezárlak, amig abba nem hagyod ezt az egész hisztériát… Apjuk! Te meg mit hallgatsz, hát mondj már valamit!!

Az apám komor arca… ugye valamikor még másmilyen lehetett, mikor még nem merevedett ebbe a hullagrimaszba?

- Mégis mi ütütt beléd, dílerek közé keveredtél? Drogokat fogsz csempészni Indiából? Vannak embereim az FBI-nál, majd követni fognak… De én most téged úgy… - itt megakadt, szánalmas karcsapások, kivörösödött arc.

Most – na mégis, mi lesz? Ezt ő maga sem tudta. Egyszerűen csak ugyanaz a gyerekkoromból jól ismert, régi lemez. Igen, nem más, mint egy robot! De még ha csak ő lenne…

 

India percról percre közelebb lesz, s a szerkesztőségek, jógatanfolyamok, fejlécek, pszichológiai szemináriumok, tantrikus tréningek s a reggelbe vagy hányásba torkolló konyhai filozófiai viták körvonalai mind jobban elmosódnak; már nem is annyira fontos, hogy az azonos gondolkodásúak keresése mindannyiszor teljes csődbe fulladt,  új életet kezdek. Valami sejti már bennem, hogy többé nem térek vissza a korábbiba.

 

…- Hát lépj csak le, te kis kurva! Mindig is tudtam, hogy találsz majd magadnak valaki mást, és köpsz az érzéseimre… Sohasem szerettél engem igazából. Teljesen együttérzek az új választottaddal, őt is majd ugyanígy lábtörlőnek fogod használni…

 

- Van takarójuk? Szeretnék aludni.

- Igen, rögtön hozok egyet.

Kis fekete körablakok, az egész gép húzza a lóbőrt, mókásan nyitva néhány tucat száj… A pléd durva, de sebaj, elmegy…

…A szerkesztőség ajtaja bevágódott. A hűvös augusztusi este más, mint a többi, - a világ megváltozott, aggasztó-örömteli előérzet van a levegőben, s az egész nyári vendéglői hivalkodás a Puskinszkaján egy kartondíszlethez lett hasonló, ami mindjárt el is dől. Minden félvalóssá, semmit sem jelentővé vált ahhoz a felszabadult valamihez képest, ami ki tudja, hova vezet. A házak között kigyúlik az alkony, s egy rövid pillanatra fellobban a túloldalukon, - akár egy hívás mindenfelől. De hová?

Romba dőlt az álom a forradalmi újságírásról, mely képes jobb belátásra bírni a maradi főket, szétzúzza az előítéleteket, új ideák szelleme forr benne, új felfedezések… igen, a kezdet kezdetén ez még érthető is volt, de én az utolsó pillanatig hittem benne, s inkább szemet hunytam akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy mindez csak… – persze, ez gyávaság, de hogy ismered be magadnak, hogy már rég nem azt csinálod, amit szeretnél? Hogy nyitod ki újra a szemed, hogy észrevedd, összefolytál a jellegtelen biomasszával, hogyan kell felhagyni a kitaposott út tovább taposásával, s kimászni ebből a végzetes tölcsérből?...

 

- Már Ashabád?

Félig lázálomban végig a folyosón, majd lehuppanok egy fotelbe. Három óra a várakozóban, még három óra repülés, - hat óra múlva Delhiben vagyok… Delhi… milyen szokatlan, képtelen vagyok elhinni – „Indiába repülök”, pedig muszáj!... és micsoda barom volt az, aki kitalálta ezeket a lyukacsos, csupasz fémülőkéket az átszállásra várakozóknak? Sem ülni, sem feküdni nem lehet rajtuk… Ráakaszkodnék annak a kreténnek a tojásaira, aki ezt kiagyalta… egy teljes óráig próbálok elhelyezkedni, mindenféle rémálmok gyötörnek.

 

…Szörnyű lenne így fejjel lefelé zuhanni a teljes feledésbe, követve a nyugtalanító, állhatatos hívást, semmivé téve minden szilárd, világos alapot. Ahogy otthagytam az állásomat, egy hónapig csak sétáltam az erdőben, neteztem, figyeltem – mivel van elfoglalva a világ, olvastam… újra sokat olvashattam, de a régi könyvek nem kellettek, újakat pedig – olyanokat, amilyenek érdekelnének - nem találtam, szeptember elején pedig már a zsebemben volt az útlevelem az indiai vízummal, s a repülőjegyem egy éven belüli nyitott dátumú visszaúttal. Búcsút mondva egész addigi életemnek, bezártam az otthonom ajtaját, mely azon nyomban el is tűnt az események és látomások végtelenjében.

 

<< Főoldalra

Forward >>