Bodhi - Út a megvilágosodott tudathoz.

Út a megvilágosodott tudathoz

03 rész – „Vágyak”

03-02 fejezet: „A kreativítás meghatározása és példái”

Tartalom:

03-02-01) „Valami”.

03-02-02) „Találkozás”.

03-02-03) „Piros áfonya – ízletes gyümölcs”.

„Kreativításnak” nevezem az örömteli vágyak megvalósítását az olyan hangok, szavak, gondolatok, képek megalkotásában, amelyek egyértelműen rezonálnak a MF-kal.

03-02-01) „Valami”

Charles Darwin 1809-ben született. Ez egy kiemelkedő tudós, akinek a „Fajok eredete” munkájában először volt megformálva és kidolgozva az evolució elmélete. Az 1859-ben kiadott munkájában, ez az elmélet, tekintetlenül az akkori idők tudományos támogatására, kegyetlen támadásoknak volt kitéve az istenhívők oldaláról. Darwinnak tulajdonítódnak más tudományos munkák is. A Westminster-i apátságban van eltemetve. Isten ments ilyen bekezdésé válni az enciklopédiában.

Mikor ma kimentem otthonról, én azonnal megéreztem a reggel különös illatát – ez az illat tanúskodott, ez az illat emlékeztetett, ez az illat válaszra ösztönzött.

Az egyesítő bölcsesség értelmetlenség, érthetetlenség és butaság. Az erkölcsösség, pietizmus, szolipcizmus, autómatizmus, húsdaráló, párkány, villogó televízió – ez a sor végtelen, ez a felállás hipnotikus, ez a rend gyilkos.

Ellenőrizd a pénzt a pénztár mellett. A vásárlónak mindig igaza van. A törvény szigorú, de ez a törvény. Ne szolgáltass neki okot, ne mász oda, ahova nem kell, ne mond, hogy hopp, ne ébreszd az alvó oroszlánt. Légy kész. Hétszer mérd le. Én szeretem az életet, én szeretem a gyengédséget, én szeretek nyújtózkodni reggelente az ágyban, én szeretem az egyedüllét érzését mint megmentő szenvedését, minek héjában nem-nem, de felcsillan az ezüstfonal, mely az ismeretlenhez vezet.

Figyeld meg, mennyire összeillenek a sárga lámpaernyők, régi bútorok, ovális képek az ovális keretekben és a csokor friss virág a japán vázába. Íme, az én szobám, helyezzétek magatokat kényelembe.

Én foggal harapnám szét ezt a betonfalat. Adjátok, egyem meg ezt a vázát, ezt a pongyolát a papuccsal, ezeket az édenkerti bokrokat. Őrültség a kényszerzubbonyban. A harag mértéktelen. Mit gondol a kutya, hogyan nő a lucfenyő, hol él a süni – minket körbevesz az emberesített természet, minket körülvesz az erőtlenség undorító szentimentális kisértete. Én másképp látok. A kutya – neki nedves orra van, felemelkednek az oldalai, a farka a csóválás határán van, a szemei ravaszok. A lucfenyő - neki nedves orra van, felemelkednek az oldalai, a farka a csóválás határán van, a szemei ravaszok. Én mindent másképp látok. Én nézek és ebben van a pillanat lényege. Én nem élek, és ebben van az élet, én nem lélegzek, és ebben van a lélegzetem. És hogy lehet ez másképp? Könnyű mosoly, mely leillant a szemekről – áthatol, mint a tábortűz füstje – tisztítóan és fájdalmasan.

Mi leszünk, mi válunk, sokan vagyunk, kevesen vagyunk, őket kell, hét a nyolcra, miért ennyire bonyolult, és mi – talán nem? Nem. Énszerintem – nem. Mi követünk. Mi mindig követünk, és a mi nyomaink bűzlőek, a bűzük utolér minket és körbevesz. A kiáltás azonnali, de a szaga sokáig izgatja a rothadt agyat; az izgalom meghalt, meg se születve – minek az nekik – nekik megvan a bűzük. Nekik elegük van ebből. Haggy bűzlödjenek. De én inkább izgulok. A gondolat, ha az érzelmek bujaságában született – életét szerényen kell leélnie és ízléssel és meghalni, elvegyülni, és ha az élet megengedi – a pillanatot, akkor legyen pillanat, ha nap lesz – akkor legyen nap – meghal és nyomot se hagy maga után bennem, és nem állja el önmagával mások útját, nem lesz mauzóleum, nem kötödik el göbben.

„Ez a szikra nem elégszik meg se az apával, se a fiúval, se a szentlélekkel, se a szentháromsággal, ameddig a három személy közül mindegyik a saját sajátosságába van elzárva. Bizony mondom néktek, ez a világ nem elégszik meg az isteni lét született termékenységével. Mondok én többet ennél, ami még vadabbul hangzik: az áldott igazságra esküszöm, ez a világ nem elégszik meg az isteni lét egyszerű rendíthetetlenségével, a semmit se odaadó és semmit se elvevő; mi több: a világ tudni akarja, honnan ered ez a lét, ő vágyik az egyszerű megalapozotságra, a néma sivatagra, ahol nem látsz semmilyen különbségeket, ahol nincs se apa, se fiú, se szent lélek; a belső talajban, a senki házában – ott ez a világ kielégülésre lel, és ott ő egységesebb, mint önmagában; mivel a megalapozotság itt – egyszerű nyugalom, önmagának mozdulatlan, Ugyan ezzel az érzéssel, a megvilágosodott lélek belemerül az isteni sötétségbe, hallgatásba és az elérhetetlen és kimondhatatlan egységben; és ez az elmerülés elveszíti az összes hasonlót és nem hasonlót, és ebben a feneketlenségben elveszíti a lélek önmagát és semmi többet nem tud az Istenről, és önmagáról, se a hasonlóról, se a nemhasonlóról, és semmiről; mivel mától fogva belemerült az Isteni egységbe és elveszített minden megkülönböztetést.”

Nekem azt mondják – te aljas vagy, söpredék, téged el kell taposni, szétvágni – és nekem csak hallgatni marad, hallgatni és érteni – a szakadék feneketlen. A gyünyörű alkonyati ég, sűrű felhők, a friss fenyőerdő, hó az avaron.Te most – ugyan ilyen szép vagy, akiről álmodni lehet, akit néha megláthatok, érezhetek, de nem válhatunk eggyé. Mint az erdő – mellettem van, de nem az enyém, mint a hegyek – a lelkemben vannak, de én messze vagyok tőlük – te számomra most a tenger is, a hegyek is, az erdő is vagy, ez minden te vagy – ilyen kicsi kislány.

Az elszáradt ágon is vannak virágok.

A patak csörgedezésében, a vonat zakatolásában, a falevelek suhogásában nem-nem, de áttör az ismeretlen hangszerek csodálatos dallama – motívum nélkül, szokott emberi eszközök nélkül. De van egy másik dallam is – az azonnali átélések összesége, amelyeket nem terhel semmi emberi (többek közt – a túlzottan emberiek) néha fenséges, az ember belső fülének elviselhetetlen sors dallamává alakul. Aki hallotta a hangját, az tudja – itt ő összeér a legrejtettebb titokkal – ő kezébe veszi a világ szívét.

Néha nekem úgy tűnik, hogy én nem vagyok. Vagyis egyáltalán nem vagyok. Úgy képzelem, hogy a szél enyhe fuvallata is szérfújhatja a lényemet és ahogy az utcaseprő leseperi az avart a járdáról – mintha az is leseperődne, ami énemnek neveztetett. És én visszatérek abba, amiből meg voltam alkotva – a földbe, a szélbe, a hóba, a kiváncsiságba. A szemeim előtt kitartóan felmerül egy kép – mintha egy távoli kunyhóban az időtlenség hegyeiben a szívük mélységében éldegélnek az öregek, kiknek sorsa – elérhetetlen, és eljött hozzájuk az elképzelés egyesíteni az ismeretlen felfogások folyamát és teremteni élő lényeket, ellátva mindennel, ami lehetőséget ad az embernek azt mondani, hogy ő létezik – mindenki azt adta játékának, amit tudott – érzések, benyomások, emlékek, gondolatok, szeretet – mindenki adott valamit és megjelent az ember. Marad-e valami, amikor az elképzelésük megszűnik és a játék iránti érdeklődés kimerül? A folyam visszatér, és én ebben a pillanatban egyszerűen eltűnök. Nekem úgy tűnik, hogy ők lehetőséget adnak nekem az önnálló döntésre ebben a kérdésben – eléggé érdekes leszek-e számukra? Képes leszek-e megfogni a saját őszinteségem erejével?

Amikor Matia Bazaart hallgatom, annyira elfog a halál iránti édes szomj. És lehet, ez nem is a halál? Lehet – ez maga az élet? Összeszorul a szívem és meglátom a napsugarakat valahol mélyen magamban. A beszámíthatatlan szeretet és halál – egymás kezét fogva mennek a boldogság vad kitörésében.

Biztosan, nevetséges vagyok. Biztosan, úgy nézek ki, mint a magány és vágyódás ellenszerének keresője, mint a lelkek emésztője, és hogyan mondjam el, magyarázzam meg, hogy csak meg akarom mutatni – milyen közel, mennyire mellettem van a Valami...

Egy ló és egy sün sétált a Kronstadt ködös utcáin, és ott rajtuk csak egy falevél volt, és ez a falevél hozzájuk szállt, azután visszaszállt hasonlatosan Luis’de Brulle-hoz a gyerekkori álmaimban – ő mint Bergyájev bolond végtelensége – mint egy péniszalakú hindu szimbólum, utalt az utalhatatlanra, vagyis, a puhatestűség és keményszívűség volt ebben az örömtelen képben a fibrilláló falevélről. Én egy álmot láttam: egy kövér pók ült, lefelé lógatva a lábacskáit. Néhány honappal korábban egy lánnyal férfi visszacímzéssel. Akkor én ezt leírtam, és most felúszott. Andragóna utóíz. Nemi sztereó. Vihorászó ehidna. Finom vitriol. Mint ahogy az a pók nevetett rajtunk, ő azon a csúnya képződésen nevetett, amit az emberek becsületnek neveznek. A becsület – mint egy fagomba – mintha gomba, de valójában – tiszta cellulózis. Az mintha a psihika összetevője, de valójában – egyszerűem cellulózis. Íme, mit gondolok én komolyan. Teljesen komolyan. „És hogy hívanak téged? – megkérdeztem őtet? És ami fontos – hová? Hiszen ha hívnak – akkor ez feltétlenül valahová. Mit kell, hogy érezzen az ember, akit patetikusan elhívatnak a halálhoz? Én emlékszek a hóra, mely kicsúszik a lábam alól, befedve a jeget, és a kemény döntést: „Ha a macskáim nem fognak vissza – én belekapaszkodok a jégbe a fogaimmal”. És felemelve a jégtörőt, mint egy zászlót, én oda mentem, ahová engem senki se hívott – és én ott boldog voltam. A virágzó gránátok oceánja Cinandale völgyében. A virágzó szakurák hullámai a Fuji lejtőin – mászik-e még az a csiga vagy már odamászott és evvel bezárult egy gyönyörű időszaka az azonnali verseknek és az örök szerelemnek?

Mint a folyamat lenni, mint a patak – egyszerűen folyni.

Mikor az öregre nézek, aki vonszolja magát az utcán kezében koszos vedérrel, régi gumicsizmában – tekintetlenül a hőségre – én szemében látom annak megértését, hogy már semmi se elérhető, hogy egyetlen cél se tud behatolni a fejébe – nincs se erő, se idő a megvalósításra. Nincs semmi – csak az, ami most van – ez az utca, ez az égető hőség, a világ visszatükröződik a fejében és nyomokat hagy – mint a hold a pocsolyában. Ebben valami olyan van, amitől meg akarózik állni. Teljesen leállni. Megállni úgy, hogy megálljon az egész világ. És ezt most élni át – amikor még van erő, hogy megbírkozz ezzel, hogy megfoghasd, mint az élet erejét, és nem mint a reménytelenség szörnyűségét.

Kockáztani az életet – mennyire csekélység. Mindenki körülötted ezt is teszi – hogyan lehet másképp nevezni a tehetségtelen vegetálást. De megkockáztatni a halált – kockáztatni a halált – ez aztán valami!

A nevetések kitörése, az ostorok csattanása, kiálltások, gesztusok, szétszaggatott felhők, az áporodott fű szaga – így nyugtattam meg az elmémet.

Amikor nincs zene – akkor születik a szamadhi dallama, amikor nincs szenvedély – megszületik a szamadhi szenvedélye, amikor nincs ész – megszületik a szamadhi esze. Amikor mind a hárman megszületnek, ők meghalnak, és megszületik a szamadhi. Amikor megszületik szamadhi, akkor nincs mit többet mondani.

Mikor ma reggel kiléptem otthonról – én valami illatot éreztem – ez a madár árnyékának illata volt, a közelben lévő fák suhogásának illata volt ez, ez az aszfalton lévő repedés szaga volt.

A vakok csak a vakokat látják, a süketek – csak a süketeket hallják. És sajnos már itt semmit se várok. Minden nappal tovább. Valami kicsúszik visszafordíthatatlanul és én ezt egész testemmel érzem, egész lekemmel – mindennel, ami bennem van. Nem lehet lyukakat fúrni a szembe, hogy azok lássanak. A látás belülről fakad, és jönnie is – belülről kell, és ez azt jelenti – el kell menni, hogy eljöjj. Akkor visz’lát.

Az ész állapota, ami nincs valahol. Az ész állapota, mely közben gondolat nem születik, az óceán tiszta felülete, megnyilvánult mélysége. Az eldobott kő, ami azonnal a mélybe merül és eltűnik, és a víz csak összecsapódik felette és hullám sincs. Az ember arca, mely a víz felé hajol, csak a saját visszatükröződésével találkozik, mely mögül áttűnik a feneketlen mélység.

Én igyekszek szokatlan átéléseket keresni. Például, elképzelni, hogy nemsokára megölnek és az eközben elfogó hideg, ritkakerék, amit el kell hogy fogadjon a testem, az örökkévalóság átadhatatlan illatának árnyalatát veszi magára. Van-e ebben a használandó képzelgés egyszerű bujasága? Nem hiszem. Ez inkább a világérzet új húrjainak pendítése, elmenni a felfogások sztereotipusaitól. Az érzelmek frissebbeké és áttetszőbbékké válnak – rajtuk keresztül kezdem látni a lét szürke időtlen velejét. Vagy elképzelem hogyan és a szamadhi fája alatt ülök – eközben elmúlik minden hamis felelőség, és lehet hogy a szamadhi is bekövetkezik. Az átélések némely összeségei szinte nem tolják a felfogást az ismeretlen síkságra. Az ilyen felfogások összeségének összeállításának művészete fenséges művészet, és a másik oldalról – lehet hogy ebben rejlik bármely művészet lényege. Természetesen, mindenki önmagának fedezi ezt fel, annál meglepőbb, hogy néha más emberek sokasága ebben ugyan ezt a hatást fedezi fel. Énhozzám nagyon közel áll a művészet alakja, mely kifejezi önmagát a japán hokkuban és tankában. Képek sorozata – és az elmozdulás robbanása a más érzésekbe. Mennyire változatosak azok a világok, ahová elmegy az én felfogásom? Bennük kétségtelenül egy valami közös – ez maga a magasztosság attól, hogy a világot én másképp fogom fel. A felfogások eltolásának szokása felkészít engem arra, hogy én megtaláljam azt az utat, amely nekem a leginkább sajátos - szamadhihoz.

A zaj, mely zavar az összpontosításnak és az önmagadba merülésnek - csak akkor hallható, amikor gondolatok terhelik. Amikor az elme azzá válik, ami ő valójában a saját természetétől fogva a gondolatok felmerüléséig – nincs akadály. Maga az akadály – olyan valami, ami elállja a folyamatot és akadályozza azt. Ha nincs folyamat, akkor akadály sincs. Amikor nincs folyamat, nincs se akadály, nincs a folyamat nemlétezése, és nincs az akadályok nemlétezése sem. Éppen akkor valósul meg a folyamat. Aki tudja – az megérti. Miért nem vagyok most szamadhiban? Ez az egyetlen kérdés, amit akkor akarok feltenni magamnak, amikor általában kérdések vannak.

Amikor ma reggel kiléptem otthonról – én valamilyen illatot érezetem - ez a halál szaga volt.

Ami egészen szívem mélyébe hatol – az összes történetek pillanatnyisága. Semmi se állandó az én világomban. Azoknak az embereknek a világában, ahol minden állandó és állhatatos és előre meghatározott és összekötött a kötelesség vagy félelem – ott még rosszabb a helyzet. Ott minden rothad. A szív nyíltsága a nyitott szívekhez világra hozza a szeretet csodálatraméltó kitörését - esztelen abban az értelemben, hogy nem vesz számításba semmit, még önmagát se. Ez a kitörés időtlen abban az értelemben, hogy minden pillanat újraszületik, és sehol többet nincsen – se múltban, se jövőben, se pedig a jelenben – időközi, nincs elhúzódás. Amikor a helyzet bevégződött és befedte a közeli est eseményeinek könnyű pora, akkor az új világ szemeid elé áll, de ebben a világban már nincs két szív, csak a visszaemlékezés gyengéd rétege van – mint egy ködfolt, amely elkerülhetetlenül szétszóródik a reggel felkelő napsugaraiben... A halál is és az élet összefolyik az olvadás elkerülhetetlen pillanatában – és a halál is, és az élet is meglelik itt a semleges sávot, ahol magukba zárják a világot az érzelmek szétömlő vérében és a kezeikben egyesülnek a kezeink felett és a tekinteteink összefonódnak az örök hajnal csodálatos fényének ragyogásában. Ez az emberiség új hajnala, ez a változások vihara időben és térben, de minden bevot porszem sóhajt és csikorog a Káli malmaiban. Van ennek a körnek egy ósdi kunyhója, ahol a bemohásodott öregek vannak – a küzdelmük – az örökkévalóság sugarai és a szívük levált. De én nem akarom ezt. Én inkább bemegyek a ciklon szemébe és kivárom, ameddig darabokra nem szaggat engemet és szétszór az óceán felett – legalább is – így a lelkem szabaddá lesz az világmindenség tárlataiban.

Én soha sem olvasom azt, amit írok.

Több száz kilóméteres körzetben hó van körülöttem, fehér fellegek, fehér csúcsok – a süvítő szél csupasszá teszi a sziklákat és újra befedi azokat. Én egyedül vagyok ebben a rémísztő örökkévalóságban – és egy lépést se teszel a szeretett ember felé – a mély hóbuckák elnyelnek minden erőfeszítést. Szörnyű. Tisztító szörnyűség. Én hálával fogadom el ezt – tudom, hogy kegyetlen seprővel kiseper minden aprólékosságot, minden halmozódást, és csak a szeretet buja igénye marad, vad szenvedély, magába fogadva az egész testemet, egész lelkemet, és amikor ez a tájfun felkapott lesz és elvittetik a végtelenségbe a hegyek magas csúcsai felett – akkor beköszönt a kristályos tisztaság, melyen keresztül látni azt, ami elérhetetlen az elmének is, észnek is, szívnek is. Az őszi szél kegyetlen hangjegye. Én feledlek téged, amíg csak élek. Szemeimben a hullámok. Versek foszlányai. Hideglelés. Szívverés. Az öklök összeszorulnak. A tekintet áthatol mindenen, és még az üresség is – nem akadály számára.

30 éves vagyok. Már vannak ősz hajszállaim. Rájuk nézek és értem – az öszinte érzelmek nem hiába vannak. Valamikor az alaposság tartaléka bevégződik. Valamikor itthagyom ezt a földet, ezeket az embereket, kiket az életemnél is jobban szeretek, ezeket a állatokat, kiket jobban szeretek, mint sok embert, ezeket a hegyeket a végtelen rémísztésükkel, ezt a tengert a magas vizeivel. Én elmegyek és ők elmennek és hol találkozunk mindannyian? Hol találjuk meg egymást? Szerelmem – hol lelünk egymásra?

A foglalatosságok, amelyeket magunknak találunk – emlékszek még arra az időkre, amikor valami iránt valóban érdeklődtem. Engemet érdekelt az idegen nyelv tanulása, matematika, fizika. Én kerestem valamit a psihológiai etudekben és neoplatonikumok filozófiájában. Én átéltem az emberek történelmét, számomra ismeretlenekét és tavoliakét , én sírtam az irodalmi hősök bánatán és boldog voltam, amikor nekik minden boldogan sikerült. És én sok olyan embert ismerek, akik ezt tették még előttem és ezt teszik mai nap is. Én nem veszem számításba azokat, aki szükségességből teszi ezt – aki ezt teszi hivatalából. Én azokat számítom be, aki ebben az ihletettségben van. És én nem értem. Hiszen ha őszintén tekinteni ezekre a foglalkozásokra, akkor azok porrá válnak. A szereplők kitaláltak vagy sem – hiszen ezek csak szereplők. A tudomány – ez csak tudomány. Mindent behatárol a tanulmány alanya. Bármilyen elfoglaltság behatárolt a saját maga alanyával. Előbb vagy utóbb bekövetkezik a lélek elszegényedése, Természetesen, a végtelenségig lehet végbe vinni valamilyen erőfeszítéseket a művelésért és a saját érdekeid támogatásáért, de csak a lelki ellazulás ritka pillanataiban. De mikor az energia csökkenés ideje elmúlik – akkor megint a tarajak csúcsaira kivittetel és újra az összes szél támogat és újra visz valamerre. Lehet, én egyszerűen beteg vagyok? De nem, én látom az utam összes szakaszát és látom, hogy minden őszinte volt és hogy nincs más kimenetel, és hogy újra át kellene mennem ezeken, ha újra kezdenék mindent. Ha ez betegség – akkor csak haggy nevezzék annak. Ezek szerint, én ÍGY szeretek lenni beteg. Ezek szerint, nincs mit visszanézni. Ezek szerint, újra fel kell állni és elindulni. Önmagammal szemben. Szemben a sehovával. Én mindig szeretni akartam. Az az igazság, bárhogy is szégyeltem ezt gyerekkoromban és bárhogy is titkoltam a kivülállók tekintete elől. Én mindig szeretni akartam. És mindig evvel szemben jötten. Tudja-e bárki ugyan ezt állítani magáról? Én látni akarnám az ilyen embert. Nekem visszataszító azoknak a teoretikusoknak a felépítése, akik képesek mindent összevonni az önfentartás szerencsétlen komlexumában. Mindig akad jótevő, aki könnyedséggel megmagyarázza az én szeretet igényemet az önszeretet igényében bennem, az figyelem egyszerű felhalmozódásában, mely reám irányul, az egyszerű árúforgalomhoz, ahol a fő befektetés –a figyelem és az önbecsülés érzése. És az ördög vigye el, haggy magyarázzanak.

De ki fogja ezt olvasni? Ki, rajtam kívül? Én, igazságszerint, magam se olvasom, esszerint – senki se fogja olvasni? Akkor mineki írok? Abban reménykedem, hogy a papírlap a címzethez ér, a szerencsétlen remény, hogy a feneketlen szakadékot le lehet küzdeni a papírlappal, amely, az események szelével felkapottan, lassan átszeli a felfoghatatlan teret és pon ABBA a kezekbe kerül, pont AZOK a szemek előtt, és pont ANNAK a szívnek az elérhetősége.

Ő gyerekkorában fürdött és hiretelen a lábai alatt egy nyálkás farönköt érzett. Azóta ha nem is félt úszni, de félt a medertől. Próbáljátok megérteni ezt az egyszerű történetet, próbáljátok mégegyszer elolvasni, átélni ezt – és meglátjátok, hogy a világ elérhetetlenül átszövi az életedet és tovatűnik – ki merne ennek a folyamnak az útjába állni? Ki merne elsodródva lenni álltala? Mi szerényen összezárjuk a szárnyainkat a hátunk mögött – hiszen beléjük fújhat a szél, és akkor hogyan maradjunk a földön? Hogyan foghatod vissza magad? Mutassatok nekem olyas valakit, aki visszafogja magát, még nem tudva azt, hogy mi van előtte – valami átadhatatlan, elképzelhetetlen, nem létező. Amikor szél van a szárnyakban – csak repülni marad. Egyszerű történet, ami egy kislánnyal történt – tudott-e arról, hogy ez a történet egész életén keresztül kísérni fogja, mint egy hűséges kutya? Megérezzük-e mi, hogy amikor történik velünk valami, ami értelmetlennek tűnik, de az egész életünkre gyakorolt hatása elkerülhetetlen? Néha a véletlen tekintet, a kimért szavak, majdnem fárasztó találkozás, majdnem észrevehetetlen fennakadás – és hirtelen megérted – VALAMI történt. Nincs többé semmilyen eszköz. Bármilyen mélységbe is tekins bele – semmit se látsz – de tudod – EZ megtörtént. Ez rejtély. Valódi titok és közel férkőzni hozzá – brrr, meghűl a vér az ereidben és összeszorul a lélegzet.

Belőlem kettő lesz, amikor a hegyekben vagyok – én és a hegy, a hegy – ami énemmé válik. Belőlem kettő lesz, amikor bennem küzd az élet iránti szomjúság és a halálhoz való vonzalom – párbeszédet folytatnak, mint én és én. Belőlem kettő lesz, amikor szeretek – az az én, aki szeret és az – akit én szeretek.

Gyengeség van, ami nem öncélnak bizonyul, amelyik csak annyira gyengeség, amennyiben idegenkedik az erő az elemtől, mely elsötétíti a felfogások átlátszóságát – ez a gyengeség semmit se ad oda, semmit se veszít, ez a gyengeség – a hajlékony vessző rugalmasságának ereje. Ez a gyengeség – az erő rugalmas oldala. Nekem különböző gondolataim születnek – amikor csak egyszerűen nézlek. Én elpusztítanám őket – ők annyira nem konstruktívak és homályosak, de... fennhangon szeretnám kimondani. Én nem az, hogy kimondom – én szavakban látom, amikor annak mondom, aki számomra kellemes.

Minden érthető kétértelmű fokozatot ad. Minden kétértelmű sokértelműt, minden sokértelmű szimfoniát alkot, a szimfónia a harmóniához vezet, az elmélyüléshez, az elvegyüléshez, az eltűnéshez – semmi se tart örökké annyira, amennyire az, ami eltűnik.

Eljön az idő, amikor az álmok mélyebbeké, hatalmosabbaká vállnak a saját többértelműségükben, mikor felébredve, tudod – ez maga a valóság volt, és az a állvalóság, amit korábban annak számítottad – nos mi, ebben szintén van egy adag igazság, de a szemét adaga annyira nagy, hogy... A mozgatómű minőségében különböző fűtőanyagot lehet felhasználni. Minden esetre, ahhoz hogy elmozdulj a helyedről – minden eszköz jó – a szexuális nyomulás, a magány szenvedése, stb. De a legnagyobb előreugrást a szeretet energiája adja. Mint egy becsületes kisérletező, mint egy olyan ember, akit sajnálat nélkül kidob minden nemvalódit a szemétre, aki kegyetlenül elhozza a szenvedést magának is és másoknak is a saját igazság utáni kutatásának az aggóniájában – én tanúskodom – a szeretet – a legmeghatóbb mindabból, amivel mostanáig találkoztam. Amikor bekövetkezik az áttörés – és ez egyszer történik – akkor a figyelem is a szeretet közeli barátjává válik, és az egész lényem reszket és vibrál az új élet előérzetében, és az álmok a valóság részévé válnak, és még sok, sok...Természetesen, én éppen azt a szeretetet értelmezem, amely annyira különbözik a megszokott szeretettől – a kisajátító szeretettől. Mint a saját lelkede mérnöke – én mondom magamnak – éppen ez a motort választom az autómhoz. Mint a varázsló – én látom, hogy a szokatlan mélység szembe jön velem, mint ember érzem – ebben van a megvalósításom, ebben van a boldogságom.

Én sokat láthatok és sokat is látok, de én egyszerűen nem nézek oda – a jövőbe, abba – hogyan és mi lesz. Hiszen nem vagyok isten, én mindössze gyerek vagyok, éppen hogy most született a szamadhiban. És nekem nehéz megőriznem a semlegességemet ahhoz, amit látok és gyakran úgy tűnik nekem, hogy én nem tudom megakadályozni az inteligenciámat, a saját bolond emberi ösztönömet „minden egyre jobban csinálni”, és beleütni az orromat a titkok titkába, megháborgatva a folyamot. Ezért választottam a látomásaim elnapolását mindaddig, ameddig teljesen biztos leszek, hogy nem keveredek bele, nem próbálok valamit TENNI a látotakkal – különben minden elvész, káromlódik, elmerül magába a véltbe.

Kiköhögve magam, én felálltam a földről és, betakarózva a kabátommal, elcsámborogtam az erdőszélhez. A kék fű, fák, melyek gyökérrel felfele nőnek, a tó, mely rámzúdul a nehéz partjával – minden elkisért, minden csikorgott, süvített és hullámzott. Az élet telítődött, a világ sokasodott, a szív fájt. Meg kell tenni egy lépést. Meg kell tenni még egyetlen lépést. Csak azt nem tudom – hová, de kell. Van egy lépés, amit nem lehet megtenni valahová. Ha ez a lépés – valahová, akkor ez elejétől fogva nem oda van. Én ezeket a szavakat varázsszavakként ismételgettem, mint egy csalit. A lépést nem lehet valahová tenni meg. A lépést meg kell tenni és kész. Egyszerűen megtenni. Az egyszerű lépést. Ez a paradox. Ez az egyszerű tettek elátkozott romlott elérhetetlensége. Én szeretem az egyszerű szavakat, én értékelem az egyszerű érzelmeket, én látom a szeretet kezdetleges egyszerűségét – és most meg kell tennem az erőfeszítéseket és megtanulni megtenni az egyszerű lépéseket.

Ez az ötlet először nagyon régen született meg, amikor az rózsaszín mese volt – és ott én inkább kisérleti alany volta, mint sem kisérletező. Múltak az évek, a mese mese maradt, és bekövetkezett az a pillanat, amikor már nem tudtam úgy tekinteni magamra, mint az általam elképzelt események passzív résztvevőjére. És akkor hosszú és érdektelen hétköznapi élet volt. De egy szép pillanatban az én régi, már halott álmom újraszületett új képében. Ő elfedte szemeimet, és én már nem tudtam semmi másra gondolni többé.

Így, a reggeli és az ebéd között, én elhatároztam, hogy új világot építek. Az érzelmek – olyan dolog, melynek vonzó ereje van az időhöz, és az átélés mindig azon pillanatnyi, az mindig csak most és itt él. Az átélés – olyan pont, amelynek nulla értékű a vonzó ereje. Ez – a katarzis. Mint a harci kés ereje összpontosul annak éléban – azon a ponton, minek nincs vonzó ereje – így az átélés ereje összpontosul a pillanaton, ahol nincs se múlt, se jövő.

Valamiféle bolond örökkévalóság arca előtt – ez mind csak felhajtás. Mindenféleképpen elébb vagy utóbb – ma, holnap, holnapután – kénytelen leszel önmagaddal szembesülni és megérteni – most már ülni fogok és nem az órákat számlálni, hanem a perceket. És akkor nagyon gyorsan minden véget ér. Mindennek van határa.

Ha nem kötődöl az élet valamilyen konkrét pillanatához, akkor az érzelmek átadják helyüket az átéléseknek – hiszen az érzelmek mindig következmények, ez mindig a tudatosult átélések gyümölcse, még ha ez észrevétlenül történik is. De a tiszta átélés megdöbbentően különbözik az érzelmektől – ez maga az élet értelme, és a a tiszta átélésektől a Szamadhihoz – csak egy lépés van. Az átmenet a tiszta átéléshez – olyan érzés, mint ha hirtelen elállna a lélegzeted és te belezuhansz valamilyen különleges mélység és különlegesség területébe – a hihetetlenül tartalmas teljes életbe. Ennek az átélésnek a legfontosabb tulajdonsága – a teljesség. Te fulldoklol a telítetség érzelmétől, te érzed, hogy ez a végletes megvalósítás. A világ kitárja a hihetetlen mélységét.

Lehetőség van, ami a viszonzatlan szerelemben rejlik. Ezt akkor lehet elvenni, amikor szembe mégysz a saját átéléseiddel félelem és hánytorgatás nélkül. A viszonzatlan szerelem elkeseredetségének legalján nagy kincs rejlik, és csak az erős és szenvedélyes emberek kaphatják azt meg – akik képesek érte ennyire mélyre lesülyedni. Ez az elfoglatság erős emberek számára van, de más oldalról, éppen ebben növekszik az erő.

Mikor egy leány kiáltását hallom – messze, alig hallhatóan, nem értem – netalán ez a játékosság kiálltása, vagy netalán hívás – nekem mindig úgy tűnik, hogy engemet hívnak, hogy ez valakinek nincs többé ereje eltűrni és ő ,íme, kiment az utcára és egyszerűen kiabál, és abban reménykedik, hogy én meghallom. És én lehallkítom a zenét és a gondolataimat, elhalva belülről, és belehallgatózok, és várok, és akarózik, gyorsan felöltözni, és kiszaladni, az utcára, és válaszul visszakáltani – itt vagyok!!!

A hegyek elvették tőlem a levegőt, a szerelem elvette tőlen a földet, az emberek elvették tőlem a hitet, a fájdalom elvette tőlem a reményt. Amikor szétereszted az öklödet az erőtlenség miatt és minden, amit tartol – kicsúszik a kezeidből és csak nézek az üresen maradt kezeimre és látom, hogy minden elveszett – a kezek újra éreznek, minden elveszett újraéled bennem. Van valami, amit nem lehet elveszíteni, de minden alkalommal, amikor veszítek, megfeledkezek erről. És mindig eszembe jut, meglelve magamat ezen a földön.

Én észre vettem, mikor Akutagava ki akarta fejezni az események összemosódásának kimondhatatlanságát, a „-no” részecskét használta: „Aru sigure-no furu ban-no koto des”. Én viszont, az általam írottakra nézve – látom, hogy használom az „és” kötőszót és ugyan olyan gyakran megvetem a vesszőket – a folyamatosság fontosabb számomra a helyesírásnál. Minnél tovább, annál jobban zavarnak a vesszők, amikor nem a természetes szünetet fejezik ki.

Első alkalommal én képes voltam elfordulni és elmenni. És akkor semmi hasonló nem történt volna. Csak a süket unalom lett volna a nemmegtörténtek iránt, mintha önmagamat árultam volna el, de ez biztosan nem lett volna annyira fájdalmas. De ez a lehetőség nem nekem szól. Ez viszont, úgy látszik, nekem van.

Mikor az erdőben a tűz mellett ülök, mikor sátorral jöttem oda néhány napra vagy néhány órára, hogy a természetben legyek a susogó fák alatt és könyvet olvassak, vagy hogy az életemről elmélkedjek a nyugodt elzárkózásban, amikor a gondolataim összpontosulnak és nem térnek vissza a városban a gondokért – az ilyen pillanatokban összeszedett vagyok, érzem a friss szél illatát, érzem, milyen egyenesen állnak a fenyők és mennyire határozottan ágyazik a moha, és a külső frisseség belsővé lesz. Amikor visszatérek, én magammal viszem ezt. Én nem akarok semmit az enyémnek érezni, és ezért ott, ahol mások nem képesek kiszakadni a felhajtásból, én úgy érzem magamat, mint egy kiránduló a tűz mellett – szabadon, összeszedetten, frisseséggel megtelve, elszakadva.

Nevek sora, melyek mindig közeliek maradnak számomra mindentől eltekintve – annak az alkotói, ami velem él: Akutagava, Kobo Abe, Kavabata, Fauls, Kasztaneda, Nikoll, Ljosa, Fris, Krisnamurti, Suzo, Tauler, Oso, Nicse, Ramakrisna, Milarepa, Gazdanov... Ez a nevek hipnotikus sora, melyeket kiejtve én elzsibbadok és a forró zúzmara ellepi a szívemet – én érzem magamat belülről, én látom a végtelen sorozatot, én hallom a villám hallgatását, ami a szívtől szívig megyen, én hallom, ahogy ez a villám szétterjed a kristályi csend által és ennek vér színe van.

Néha, amikor felébredek, az álomtól furcsa érzés marad, és ha nem érek hozzá fejemhez a kezemmel, nem mozgok egy bizonyos ideig és átadom magamat a félálmos szundításnak, akkor meg lehet engedni ennek az érzésnek valamivel egyértelműbben nyilvánulni meg. Nincs összekötve, ahogy tűnik, se az álom tartalmával, se semmivel egyáltalán – ez furcsaság, ami magából a mélységből jön – ez egy kissé aggodalmasan élődik meg, ez túlságosan nem hasonlít semmire, amivel az éberség valóságában kellett találkoznom vagy az álom valóságában. Ez, úgy tűnik, magából a belsőből ered. Az ijesztő érzés – rémísztő és vonzó egyszerre. Rémísztő azért, mert magában viszi a veszélyt mindenre, ami nem benne van – minnél nagyobb az egyéniesség átérzése, annál laposabb árnyéknak tűnik. Vonzó azért, mert oda vezet az én utam, mert ez – behatolás az üresség egyenes átélésébe, ami mindent megtelít.

Magányos öreg a megosztottság világában.

Úgy számít, hogy a nő érzelmeivel él. Valójában az érzelem él a nő által. Úgy számít, hogy a férfinak erősnek kell lennie, Valójában az erőnek kell a férfi oszlopául – neki táplálék kell. Az erő kezébe veszi a becsület-villát és a méltóság-kést, ráteszi azt az előnyösség-tányérra és ízletesen rágja. Az erő, az érzések - ezek élni akarnak és nekik ehhez táplálékra van szükségük. De én nem vagyok hajlamos az ilyen önfeláldozásra – én kimászok a tányérból, én ott hagyom az öltözékemet és elmegyek. Majd a szél begyógyítja a sebemet, haggy nézze a nevemet, mely a homokba van írva, és akkor az erő nem talál meg engemet. Én bújócskát játszok. Én újra gyerek vagyok. Én buborékokat eresztek, kimeredek a napra és mozgatom az ujjacskáimmal az áporodott vizet. A tükörsima csobogó felülete mond nekem valamit, de ez nem kell.

A düh – ő az én örök barátom. Én nem értem a reménytelenül illedelmes embereket, akik a kapcsolatukat más emberekkel úgy építik fel, ahogy a sakál viszonyul az ételhez – ha még döghús is, de hús az is. Nem fogadom el az illedelmességet az illedelmesség érdekében, a társalgást a társalgás érdekében. Én lehetek goromba, én lehetek gyengéd, én lehetek dühös, amikor a düh a közöttem és a butaságom közötti fal szétrombolására irányul. Hová tűntek a dühös emberek? Hol vannak a tojásaid, te férfi? Hol vannak a körmeid, te nő? A düh – nem az aggreszió, ez nem a gyűlölet és ingerültség, a düh összeférhetetlen evvel a szeméttel. A gyűlölet, agresszivítás, ingerültség – ezek az érzések rombolók, ezek gyengítenek, tehetetlenekké tesznek, azért, mert ellentétes a birtoklási szomjjal, kifejezik a felhasználási követeléseket a világnak, Ha a világ nem olyan, amilyennek szeretnénk – ez engemet ingerültté és agresszívvá tesz. A düh – az más. A düh – ez emberfeletti erőfesztés a lepel szétszaggatási kisérletében, ez a fény, az egyértelmüség iránti törekvés. A düh – fényes érzés. A düh – ez az utolsó elkeseredett bedobás a teljes erőfesztésben a szeretetért és gyengédségért. Nem lehet igazán dühös az, aki nem képes végtelenül gyengéd lenni; nem lehet valójában dühös az, aki nem kész a saját életét adni az életért. Nem lehet dühös az, aki nem képes feláldozni önmagát az első jötmentért, akinek a tekintetében látod sorsod visszatükröződését. A düh – olyan érzés, amelyikre csak az képes, aki céltudatos, aki az egész lelkét fekteti bele a szeretet képességébe és a szeretet igényébe – a többi összes dolog csak aróság, hogy kiváltsák a dühöt, és a szőrszállhasogató nem lehet dühös. Nem lehet dühös az, aki nem tud összpontosítani. A düh nemértelmes, éppen ezért képes engem kiszakítani az én halálom határa mögé. A dühös budda. A düh felemészt minden üreset és kisértetiest – a dühös embernek nincs köze az illemhez és elfogadothoz – ő a fogával rágja a falat – akkor milyen illemről lehet itt beszélni! A düh nem irányulhat valami üresre és kitaláltra – ő elfordul és elmegy. A düh önmagában válogatós – ő halállal való összeütközésben születik. Éppem ezért a düh nem irányulhat másik emberre – ő irányulhat a butaságra, amely megöli a lelket és kiszárítja a szívet – és itt már nem számít – bennem van ez a butaság vagy benned.

Van ebben a körben egy ősi kunyhó, ahol az elmohásodott öregek vannak – a szakáluk – az örökkévalóság patakai és a szívük elszántsága. Az öregség áldott hozzájuk - ő hozzáfoghat az egyszerűségük tökéletességéhez – neki nem elérhető megöregíteni azt, ami nem ragaszkodik a fiatalsághoz, az energia nem hagyhatja el őket, mert azt ők egyedül küldték el, az erő nem hagyhatja cserben őket – ők egyedül cserbenhagyták azt, összeszorítva a gyengeség ernyedt kezét. Az erő határa a kezdetleges gyengeségben van – mi képes leküzdeni ennek az abszolút gyengeségnek a villámszerű erejét? Amikor az ember odaadott mindent - ő sebezhetetlenné válik – amilyen sebezhetetlen a liget, amilyen sebezhetetlenek a réti virágok. Ez előtt a tény előtt összeomlanak a hegyek és szerteoszlanak az ezredévnyi sziklák.

Bodhi földjének égszínkék távlatai – mi kell még?

Ami furcsa – én eszek és iszok – de az élet akkor is távozik belőlem. És mi következik utánam? Természetesen, természetesen, igen... Én mosolygok és igenelem az emlékeket, ami szolgálatkészen elém áll:

Mi marad utánam?

A virágok – tavasszal.

A kakukk – nyáron.

A tiszta és hideg hó – télen.

Természetes anesztézia – háborítatlan hideg sivatag – ő minden emberben benne van és amikor a szenvedések elviselhetetlenekké válnak – a lélek egyedül megtalálja az utat és siklik ennek a hideg hangtalanságnak az irányába. Elmerülve oda, majdnem a boldogságot érzed – nincs fájdalom, semmi sincs. A csengő semmi. És csak ez a „majdnem” marad az egyetlen felhő a háborítatlan égbolton. Meg tudok-e békélni evvel a „majdnemmel”?

Mindenkinek meg van a maga gyenge pontja. És ez az a hely, amely őt erőssé teszi.

Körülöttünk kisértetek, kisértetek... Hogy lehet nem mizantróppá változni? Mindenki reszket a félelemtől, hogy ha oldalralép, akkor az ismeretlen vár rájuk, és eredményül mindenki ül a saját pocsolyájában. Én kimásztam a pocsolyámból – és mi? Csak nem az a dilemma, hogy vagy én most el kell menjek az emberektől, vagy visszamenjek a pocsolyába? Az ember gondolhatja, hogy hidacskákat épít a régi és új élet között – de ez a szakadék leküzdhetetlen hidacskák segítségével, soha se lehet végig építeni – a szabadék túlságosan széles az ismert és ismeretlen között – ez egyszerűen más módú életek. És ez összes hídacskaépítés – ez csak az önnyugtatás és elaltatás módjai. A szakadák csak ugrással küzdhető le – az elkeseredetség, reménytelenség ugrásával. Ki mondja azt – én kész vagyok? Ki az a kimondottak közül, aki át is ugorja? Minden átugró eléri – de ezt nem tudhatod, míg át nem ugrod. Visszafordulni már nem tudok, ugyan hová... önszántamból a börtönbe... ezért érzem, ahogy lassan, de biztosan elmegyek – egyre messzebb és messzebb. Az, ami engem izgat, azok a kilátások, amelyek előttem vannak – ezeket még nincs kinek megmutatnom se, hiszen ahhoz, hogy megláthassák, legalább a szemeiket fel kell hogy emeljék, és a láthatárból elereszteni a járda szegélyeit. Én minden órával egyre jobban eltávolodom – csak a szeretet képes felépíteni az elérhetetlen kapcsolatot az elképzelhetetlen szakadékon át – csak a szeretben hiszek első látásra és visszatekintetés nélkül.

Mikor a szemeibe néztem és láttam bennük a végtelen szeretetet – mi is volt ez valójában? Most meg kell, hogy kérdezzem ezt magamtól – nem, most válaszolnom kell erre a kérdésre. Mikor a szemeibe néztem – mit is láttam bennük valójában? Lehet – a szemei egyszerűen tükrök voltak, melybe belenézve csak a saját esztelenségem visszatükröződését láttam? Szemek, melyeket tükör takar el – ebben valami van – unalmat érzel – meglátod az unalmat, szenvedélyt érzel – meglátod a szenvedélyt. És mi van a sajátoddal, a saját szíveddel – az nem törekszik kiszakadni, nem szakítja le a tükör lepleit? Úgy látszik – nem, biztos – a félelem és a halál már letáncolták a magukét az ünnepségen.

Ahol vékony, ott NEM szakad. Csak ha ez a vékony – a szeretet átható kifinomult érzése.

Nem szeretem az érzéseket levezetni. Hisz a megértésük szűkíti, levágja és konkrétizálja azt. Így vagy úgy, a megértés megveti magától az egész világot. És az érzés – ellenkezőleg – magában hordozza az egész világot, lemondva a tulajdonról. Minden dolog az ismeretlen feneketlenségből jelenik meg és minden érzésen keresztül be lehet tekinteni ebbe a feneketlenségbe. Én előnybe részesítem a feneketlenségbe való beletekintést a szereteten keresztül - nem, a szeretet maga a feneketlenség. Mikor az érzés eléri tetőfokát, elhallgatsz. De kiderül, van még magasabb, még, még...

„Megkérdeznek – válaszolsz.

Nem kérdeznek – nem válaszolsz.

Mi rejlik a lelkedben,

A nemes Bodhidharma?”

03-02-02) „Találkozás”

Én nézem a fényképedet. Egy percig...kettőig...rebbenéstelenül nézem, nem fókuszálva a tekintetemet bármin is, a figyelem elkezd lassan kóborolni, a fénykép feléled, a kép reszketni kezd, elmosódik a szemedben, ...Én állok a kanapé előtt, melyen te fekszel. Én nem tudom – melyik irányba mozduljak. Engemet vonz, hogy leüljek melléd a lábaid mellett. Leülök melléd, te enyhén magad alá húzod a lábaidat, hogy helyet adj nekem, a kezem váratlanul magától vonzódik a lábaidhoz és visszafogom őket – én nem akarom, hogy elhúzd tőlem. Éppen ebben a pillanatban a figyelmem a lábaidra csusszan a kezem mozdulata nyomában... fejebb csúszik, a bal lábad térdéig, amelyik a jobbon fekszik... a lila árnyalat a szemeim előtt van – ez annak a színe, ahogyan a lábad fekszik, alig ringatózva az én mozdulataimtól...váratlanul elkezdem érezni lábaid súlyait, én érzem, hogyan nehezedik az egyik a másikra, én a bal kezemmel óvatosan megfogom a talpad, és a jobbal – kissé feljebb – a bokádat és olyan erőfeszítést teszek, mintha fel akarnám kissé emelni, hogy ez a súly valóságosabb legyen, és hirtelen engem elönt a meleg – én érzem, ahogy ellep a forróság – én érzem a meleget ott – a lábaid között, ahol összeérnek. Én egyértelműen érzem, ahogy a lábaid között megjelennek az izadságcseppek – túl nagy a forróság ahhoz, hogy a lábaidat egybe tartsd... Mivel érzem én ezt? Nem tudom – biztos, a szívemmel. Én enyhe erőfeszítést teszek és megemelve az ő lábát, a térgyemre teszem. A bal kezemmel továbbra is a talpadnál foglak, és a tenyerem megtelik a te lábad ízével – a kezemet nem mozdítom – ő magától csúszik a lábadon – és áll a helyén, és csúszik... az ujjaim megérintik a tieid végeit, hozzájuk simulva, és milyen apró reszketés – inkább – vibráció jelenik meg közöttünk, és nyomában leereszkedik ide a forróság, kiszabadulva a csipőd világából... én egyértelműen érzem a tenyereimmel a talpad ízét, mintha én megnyaltam volna azt a nyelvemmel, elönt a forróság, a másik kezemmel én átkulcsolom a lábujjaidat és értem – nekem jó így... te egykissé elfordulsz a kanapén, a hátadra fekszel, másik nem találja a helyét és én segítek annak is a térgyemre feküdni. A fejed hátravetve marad, de ez most nem a fotógénségért van, most ez az energia oszlopa, kiszakadva az érinttés ponjából az én tenyerem és a te talpad között, átjárja testedet és kényszerít görcsösen-kélyesen kiegyenesedni... a térgyeid alig oldalra vannak fordítva – tehetetlenül-szenvedélyesen... a kezem hozzájuk csúszik, én érzem a térgyedet...de visszatérek...a ritmus szaporodik...milyen ritmus? Minek a ritmusa? Én nem tudom – ez a hallgatás ritmusa, a meleg ritmusa a mellemben. Én két kezembe veszem a talpadat, a kezeim az arcomhoz vonzák azt, a talpodat az arcomhoz szorítom... én egyértelműen érzem a talpad ízét, mintha megnyaltam volna a nyelvemmel... mintha...engem nem elégít ki ez – mintha...valóban meg akarom érezni az ízét...a nyelvem hozzád ér...a szikra áthatol rajtam, én mint az áramütéstől, összerándulok és ugyan ez történik veled is, a térgyed összehajlik az izmaid görcsében, és a lábadat most már erővel kell tartanom...a nyelvemet végighúzom az egész talpadon – lassan-lassan, élvezve evvel az annyira ártatlan és annyira buján szexuális tettel, én érzem a testedet a harisnya alatt, én érzem az ízedet... lejjebb kúszik, puhán körbeveszi a mellemet, hasamat, lejjebb...minden ellep ennek az íznek a forrósága...végighúzom a nyelvemet az ujjak alatti mederben, és ez már majdnem elviselhetetlen...a fogammal enyhén megharapom az ujjacskáidat...az egész tested összerándul, enyhe kiáltás...és én látom, hogy a lábaid közötti téren – ott, a mélységben, meggyulad egy lánggömb...vele szemben feláll a tűzoszlop, bennem, az ágyékom mélyén...ez még csak előérzet, ez csak a szél első lökése a vihar előtt...és az elrettentő hírvívőből látni hatalmát, amikor kibontakozik testünkben és lelkünkben...

Amikor lefekszek aludni, én megölellek, és kezdelek azonnal érezni téged. Én nem zavarok neked elaludni – egyszerűen gyengéden simogatom kebledet. Ez kezdetnekJ. De aztán nem tudom magamat visszafogni és a kebleidet az ajkaimmal érintem meg, végighúzom a nyelvemet a medrecskében. De nem lehet ezt túlságosan sokáig tűrni – én rád fekszek, a kezeid megtalálják az enyémeket, és ajkak – a mi ajkaink...nem élhetnek egymás nélkül – nekik ez egyszerűen lehetetlenség – nem lehet. Én csókolom az arcodat, az orrodat, homlokodat, de nekem ez kevés, és én mint egy hűséges kutya nyalogatom az arcodat, és én nem vagyok képes leállni, és ettől benned olyasmi születik..., hogy a lábaid maguktól széttárulnak, körbefognak engemet és magukhoz vonzanak, kényszerítenek – gyorsabban, most, gyerünk, hatolj be... Én élvezem azt, amit érzek, ahogy az erős lábaid betolnak engemet...alárendelkezve hatalmuknak én elszakadok ajkaidtól, felülök, a lábaid körbefognak és nem tűrnek halasztást a kezeimet a csipődre teszem és fogom azokat. Te egészen hozzámsimulsz – közelebb már nincs is hová – a közelebb – ez már csak benned van... Én tudom – mit akarok, és a kezeimet lefoglalom, hogy kivárjam a tieidet – én felemelem a lábaidat, mindkettőt a bokádnál fogva, a talpaidat az arcomhoz szorítom, és várok...már nincs erőm, hogy várjak, de várok... a kezeid megtalálják a férfiasságomat, az ujjaid körbefonódnak és megtelítik zúgással és reszketéssel, melyek belőle áradnak. A várakozástól kimerülten, én elkezdek lassan mozogni, és az a kezedban siklik, Te szorosan a hasad aljához szorítod, és a siklása már nem annyira ártatlan – elmozdulva kissé, én lehetőséget adok, hogy lejjebb irányítsd, és az puhán belemerül a forróságba és nedvességbe. Én elengedem a lábaidat, azok feszülten és rugalmasan fekszenek, fogóként összeszorítínak, én megfogom a kezeidet, mert elszakítani őket lehetetlen lenne, és én érzem, hogy lesznek ökleid egyszer kissebbek aztán nagyobbak – követem a péniszem mozgását, melynek forrósága az ujjaidon keresztül elér az enyémekhez. És én érzem, hogy a bejáratnál vagyok. És ettől függetlenül – megerőltetve magamat – egyenlőre elhúzódok és a kezemet felülre helyezem...az ujjaim kitárják az ajkakat és lassan nedvessé válnak – én érezni akarom ezt az ízet – én éltávolodok és a lábaid közé fekszek, de a kezeid keresnek engemet, és akkor megfordulva rádfekszek. Most már az ajkaink és kezeink mindent megtalálhatnak, amit csak akarnak...Én a kezeimet a feneked alá csúsztatom és a csipőd felemelkedik, én az ajkaimmal a tieidet érintem, én belemerülök a nedvedbe, a nyelvemet végighúzom közöttük, alig érintve a nyílást, amely a görcsös szenvedélybe hol összeszorul, hol kitárul – a nyelvem legvégével enyhén behatolok...és ebben a pillanatban engem kifeszít a pillanatnyi nyomás, mert a kezeid, melyek a péniszemet szorítják, átadták helyüket a gyengéd nyelvednek – és én nem bírom tovább – én hozzádszorítom azt, amit már nem is lehet pénisznek nevezni – én hozzádszorítom tüzemet az ajkaidhoz, és azok lassan megnyílnak, és én bemegyek, a nyelvem belédhatol és a sikolyunk össefolyik...Mi már nem vagyunk képesek semmit se tenni – én benned vagyok – nem, mi egymásban vagyunk és fekszünk, érezve, ahogy a lekünk egymásba hatol úgy, ahogy korábban az lehetetlen volt. A nyelvemet körkörösen mozgatom – benned, és érzem, ahogy a fogaid belémhatolnak, miközben a nyelved gyengéden odasimul. Én mozgok, és a kezeid egyenesen a csipőmre simulnak, fel és le mozogva egyszerre, te annyira erősen szorítod azokat...

Ha nem az, amibe az elébb belekezdtünk – mi már tízszer is kielégülhettünk volna, de ez nem nekünk való – én mellédfekszem, csókolom a mellbimbóidat – gyengéden harapgálva – összeölelkezünk – mi reszketünk a szenvedélytől. El kell aludnunk, hogy felébredve holnap, minden újra kezdhessünk, de már az energia és a szerelem új fordulatán. Jöhet –e álom a szemünkre, amikor ennyire fel vagyunk izgulva? El lehet-e aludni, mikor testünk összefonódott, amikor képes vagy a fogaiddal széttépni a takarót, mely minket betakar, hogy nézhesd a testemet, amikor nem hogy akarlak – nem – erőszakolni akarlak téged. Én rád akarom vetni magamat, összekötni kezeidet, széttárni lábaidat – illemtelenül, erkölcstelenül – és belédhatolni a szenvedély egész lendületével – hogy ordíts a vad élvezettől, elkapni téged a melleidnél és, beléjük kapaszkodva – hozzátütközni addig, ameddig kiáltásod rekedségre nem vált, nyöszörgésre, ameddig a könnyek ki nem fakadnak szemeidből, és akkor hozzádsimulok és egymás szemébe nézünk hangtalanul, míg meg nem érezzük a robbanást. Ha mi nem lennénk képesek többre, mi megtennénk ezt... de ettől függetlenül el lehet aludni – mi megtanulunk aludni, amikor forr a test és a lélek sugárzik, hogy holnap felkeljünk és folytassuk utunkat...holnap – ez egy kissé naivan hangzik, hiszen mi egy óra múlva felébredünk és egymásra vetjük magunkat, hogy újra meghátrálni és újra elaludni és újra felébredni...

Ez az álmod vagy ez nem álom? A pénisz, mely kijön a hüvelyből – a menstruációs vérrel füstölgő – kés, mely a szívből jön ki. A vérszínű mellbimbók és mellbimbó színű vér. A szétterpesztett lábak, a térgyben kissé meghajlítva – talp, mely erőtlenül szét van vetve...Szemek, melyek összeszűkültek a szenvedélytől, orrlyukak, érzékiek és érzékenyek a nyelv érintésétől, kissé kitárt száj, melyen keresztül sejteni lehet a nedves rózsaszín nyelvecskét, mely őrzi még az alsótestem ízét, melynek íze és felfogása, hogy pontosan itt szeretne kielégülni – a szájba – mindez különös feszültséget és édes szenvedélyt alkot. A férfi ajkak, melyek végigsiklanak a lábaidon, harapgálja a lábujjaidat, megérintve gyengéden és a nyelvvel alaposan . Te ajkaiddal körbefogod a feszültségtől morajló péniszt, melynek alig van helye a szádban és a kezeddel is fognod kell, a rugalmas fejecske csúszik a nyekveden és torkodon és, megállítva, újra az ajkahoz tér és újra beljebb törekszik, a rugalmas csipő, mely fel és le száll az arcod felett, te ráteszed kezeidet, beléjükkapaszkodol a körmeiddel és lecsúsztatod..., elnyúló enyhe sóhaj, mikor az ujjad lecsúszik a mederbe és kissé bejjebb hatol...és amikor te, kit a forró nyelv teljesen kimerített, érzéki pontoddal és ajkaiddal játszva, az ujjaival, melyek belédhatoltak, - enyhén, de eléggé érzékien megharapva a péniszt, ő, mint egy nyergelt ló, nem képes többé türtőztetni magát, vergődik a szádban és hirtelen a sperma forrón patakzik...a feje, melyet összeszorít a csípőd egyetlen ízomütődésben, a has görcsösen összerámduló izmai, melyek szinte kifacsarják szenvedélyednek és erődnek maradékát, és a kezei, melyek körbefogták térgyedet, és melled, melyet elborít a szenvedély tüze, és mellbimbóid, melyek megkeményedtek és esztelenül érzékiek lettek még a hasának könnyű érintésétől is...

Milyen jó volt ma veled...gyengédségünk – annyira természetes és annyira gyönyörű – mint a nyuszik játéka a réten a napocska alatt. Mint a virágzó meggyfa... Ez annyira csodálatra méltó – a legnagyobb erotikus élvezetben részesülni és benne van az esztétikus kielégülés is, és a gondolatom örvendezik ebben, ami annyira könnyedén megérint minket és játszva forog a saját képeiben, asszociációiban, látja a meglepő paradoxot és a váratlan és kristályos összefüggést, a szívem önmagát sugározza beléd, egész lényem – ez mindössze egy szerv – eolhárfa, melyen a szerelme szele játszik...és hangjaink összefolynak és nincs semmi felesleges. Te már alszol most, de én lopva elfordítom a takarót és nézlek téged...te nyugodtan lélegzel, a melled...annyira önmagához csábít most...szerencsés vagy – te alszol! Én nagyon-nagyon csendben – hogy fel ne ébresszelek téged – ajkaimmal a mellbimbódhoz érek...én ajkaim közé zárom és egyszerűen csak tartom őt...én leveszem rólad a takarót – nálam itt hőség van – te nem fázol meg...mennyire szép vagy...én csókolom a kezedet a csuklódtól a könyöködig, a könyöködtől a válladig...mit kezdjek a férfiasságommal...ő már eszméletlenül felizgult...én megérintem vele a csípődet és elzsibbadok...óvatosan – nagyon csendben rádteszem a lábamat és a férfiasságommal hozzád simulok...te alszol...én megérintem enyhén ajkaimmai az ajkaidat és térgyre állok melletted. Te gyönyörű vagy...a tested még álmodban is szenvedéllyel lélegzik...a kezed az ágyékodon fekszik...én leveszem azt és orromal az összeszorított lábaid közötti gödröcskébe merülök. Mennyire jó illat van ott...micsoda illat...milyen boldogság, hogy te annyira kimerültél és nem mentél a fürdőbe! Én belélegzem egész mellkasommal és az illat belémhatol, teljesen megtölti a tüdőmet, felszívódik a vérembe, belemerül a testembe...mint egy zsivány, mint éjszakai rabló lopva csókolgatom a térgyedet, én lejjebb ereszkedek – a talpodhoz – én annyira szeretem őket szeretni...íme, arcom már érzi a bőröd gyengédségét, és ajkaim feléjük törekszik...én felemelem a lábadat és elmozdítom a másiktól...itt fejembe ötlik egy csodálatos elképzelés – én a fejed mellé ülök és férfiasságommal megérintem az arcodat...ez elviselhetetlen...én végigsimítom vele a szemeidet, az orrodat, az szádat, én feléd ülök, a vége enyhén megérinti az ajkadat...honnan is merítek én erőt, hogy elviseljem ezt, én nem is tudom...férfiasságomat kezembe veszem és végigsimítom vele ajkaidat...még...még...én be akarok menni...csak fel ne ébresszelek...az ujjaim ajkaid közé hatolnak és szétfeszítik fogaidat, lassan....nagyon lassan....íme, már lehet, már lehet, de még nincs merszem, a férfiasságom meghűlt a határon és íme behatolok...behatolok... leállok...nézem az arcodat...a férfiasságomat, mely felduzzadva zúg, de péniszemet csak félig látom...és váratlanul megérzem nyelved érintését és az összezárult ajkaid kedvességét..de nem, te nem ébredtél fel...te mint egy kis gyermek egyszerűen szopod a cumidat...ez ...hogyan fogjam vissza magam...én ajkaimat harapom és érzem a vérte...csak ez józanít ki engemet...én elkezdek nagyon lassan és nagyon csendesen mozogni – én nem tudom levenni tekintetemet arcodról, az ajkaidról, melyekbe behatol férfiasságom és visszahúzódik...te biztosan szépet álmodol..:) lehet – te éppen arról álmodol, ami történik. Én nézem szemeidet, én behatolok a zárt szemeidbe és látom...látom...igen, látom...te arról álmodsz, hogy én alszok, és te gyöngéden izgatod ajkaiddal férfiasságom...megérinted nyelveddel a herémet, mohón nyalogatod, a nyelved mindenhol végigfut, minden részecském élvezi szenvedélyed ízét, ami este volt kettőnk között...te orrodat férfiasságomhoz dörgölöd, ajkaiddal megérinted nedves végemet, lassan, érzéki ellenkezéssel leereszted fejedet és magadba fogadsz és enyhén harapdálsz ...hogy megérezd rugalmasságát, és neked is eszedbe jut egy játékos gondolat – te lejjebb ereszkedel, lábaim közé fekszel, csókolgatod térgyemet, annyira nehéz tőlük elszakadni...az erős férfi térgy kecses szépsége...te harapgálod a lábam a térgyem felett és a rugalmas izmok meghajolnak fogaid alatt...te újra feljebb merészkedel, te türelmetlenül széttárod lábaimat, a herémhez hatolsz, kezeidbe veszed azokat, felemelkedel, leereszkedel... végighúzod nyelvedet...mindketten megrázkódunk – nyelved lassan simít engemet...és az annyira befelé vágyik...ki mit álmodik? ...én már nem is tudok erről..lehet – én álmodom, hogy evvel álmodol te...én rádfekszek gyengédem, én magam alatt érzem testedet, férfiasságom ágyékodnak támaszkodik, kissé lejjebb ereszkedek...az álomnak ezt lehet...álmomban...ez minden álmomban van...biztos...nézem az arcodat és érzem, mennyire beereszt ott...hogyan tárul szét és beenged ..annyira álmosan...anntira akaratlanul engedve nekem...íme ajkaid megnyíltak, és ott...ott trópus van, mennyi nedv...bejjebb merülni – pillanatnyi dolog, de ezt úgy tűnik egész órára húzom szét...felemelkedve, én a lábaimat a lábaid mellé teszem és összeszorítom őket...most lábaid alaposan össze vannak zárva, és beléjük hatol maga az összpontosítás...én rádfekszem, átölelem nyakadat, becsukom a szemem, ellazulok ...én egyszerűen fekszem rajtad...majdnem ártatlanul...most csak a lassú vonaglás...végtelenül lassú vonaglás...hová?...én becsúszok valahova egy másik létbe...ez nem is álom...mi ketten már együtt vagyunk – együtt – nap, fű, áttetsző víz...ülünk a patak partján...te lelógatod a lábaidat, én hátulról átölellek és csókolgatom a hajadat...a kezeink megtalálták egymást és megmerevedtünk...az örökkévalóság néz ránk és irigyli a mi pillanatnyiságunkat...erős és kékszemű emberek elmennek mellettünk és mosolyognak ránk és mi nevetéssel válaszolunk nekik...ez a nevetés ezüstvillámhoz hasonlóan csendül fel felettünk és az égből aranyeső hullik, súlytalan arany patakok...a világ váratlanul meghajlik és kitárják megszámlálhatatlan mértékeit, és a tekintet mindenen áthatol – és mindenné válik, amit lát...és a számtalan átváltozás történik velünk a megérthetetlen egységes pillanatában...

03-02-03) „A piros áfonya – ízletes gyümölcs”

1.Ők megtalálták egymást – az út porában, a személyes gondok örvényében, ihletetében és felhajtásokban – ők meglalálták egymást. És ez így volt jó. Lakást béreltek, a munka nem sok gondot okozot – volt idő, volt szerelem, volt egyszerűen az egyértelmű érzés, hogy a világ jó irányba forog. Ők kétszobás lakást béreltek, az egyik szobában – a kissebben – ők összedobálták holmiaikat – a nagyobba egyenlőre beköltöztek. A kisszobában valami szokatlant akartak rendezni – hogy ott ne legyen egyáltalán bútor, puha szőnyeg legyen leterítve, sok növény legyen, levegő és fény - csak először össze kellett szedni az egész szemetet.

Eltelt egy hónap. A szoba ugyan olyan rendetlen maradt - hol egyik, hol másik – de egyedül tudjátok – a rend – ez amikor tisztaság van, de ha nem fejezed be a takarítást – még ha sok munka is van benne, de rend nincs - bántó – ezért ők várták a pillanatot, amikor elegendő erejük lesz nagy levegőt venni és egy csapással győzni.

Eltelt még egy hónap. A szoba sajátos ponttá vált, mely körül számtalan gúnyolódás épült fel – ők szerettek ironizálni önmagukon, és továbbra is terveket szőttek avval kapcsolatban, hogy milyen jó is lesz, amikor végre kitakarítanak ott. Ezáltal náluk valami kamaraféle – családi – hagyomány alakult ki, melyben a szoba sarokkő szerepet játszott – ez egyszerre volt nevetséges is és sokatigérő is. Végre bekövetkezett a Nap – ők reggel felébredtek és energikusan hozzáfogtak a takarításhoz. Istenem, mennyi szemét volt kidobva, mennyi por, könyvek végtelen sora...Az este őket a konyhában találta – ahogy mondják – fáradtan, de elégedetten... A férfi átölelte őt – ő felkacagott. Elmenve a szoba mellett, ők nem tudták visszafogni magukat, hogy be ne nézzenek oda mégegyszer. A szoba ragyogott. A padlón a puha szőnyeg volt leterítve. A sarokban – egy elegáns pálmafa. A hangulatos lámpák, kényelmes fotel – belépve, érezni ezt a puha kötetlen kényelmet – testté és lélekké – a szemnek nincs min fennakadni – sok szabad tér – sok tér a fejben. Mezítláb álltak a szoba közepén, átölelkezve, és ebben a pillanatban megérezték – hogy többé semmi közös nincs bennük – hogy ez az ötlet, ahogy kiderült, volt az egyetlen hidacska közöttük – de most ez a hidacsak leomlott és a helyében valahogyan váratlanul semmi se maradt. Még így álltak vagy húsz percig, már nem tudtak egymásnak mit mondani – még a beszélgetés is, ahogy kiderült, elvesztette értelmét. A következő napon örökre elváltak egymástól.

2.Ez nagyon klassz hecc volt. Ti biztosan ismeritek ezt – odamégysz egy lányhoz, és azt mondod – „én szeretlek téged...”, és a szünet után – kinek mennyit sikerül betartani – hogy az osztálytársak ne érkezzenek röhögésbe törni ki, de hogy a lány érkezzen elpirulni és hátrahúzódni – hozzáteszed: „...seprővel a folyóson kergetni”. Mindenki ismeri ezt a viccet, de ettől függetlenül mindig nagyon hatásos volt. Mikor az osztályukban megjelent egy új lány – ő biztosan tudta, hogy eljátsza vele ezt a játékot.

A lány összeszedte az iskolatáskáját, valamire nagyon összpontosítva gondolt, és elindult a kijárat felé. A fiú elállta útját. A lány orrával a fiú vállának ütközött és, meglepődve a határozottságon, - valahogy ügyetlenül a padnak támaszkodott. A fiú állhatatosan nézett rá. Úgy tűnt – mindenki megértette a bekövetkezendő komédiát és, megérezve a hangos röhögést, ő határozottan kijelentette: „Én szeretlek téged...” És elkezdte a szünet betartását. A fiú tudta – minnél hosszadalmasabb az – annál pontosabb a csapás. Szeme sarkából látta, ahogy mindenki felkészül a nevetésre, lerázva magáról az órák feszültségét. Ő egyszerűen csak állt és nézett – valahová a mélybe – valahová nagyon mélyen a fiúba...

Ők együtt mentek az utcán – szép napos idő volt – a pocsolyák már száradoztak.

3.A városba ő reggel érkezett. Valaki, lehet talál ebben valamilyen előjelet, valaki nem. Személyszerint én előnyben részesítem a dolgokra egyszerűen nézni – megérkezett hát megérkezett. Már kikandikált a nap és a keskeny utcák burkolata felmelegedett,. Ez a meleg nem melegített fel, de igéretet tett rá. És ez az igéret kedves volt számára. Én megértem őt – az igéret – ez mindig frissebb, áthatóbb minden meghatározottnál – hacsak ez a meghatározott nem olyan, ami magánál az alapjánál ürességet tartalmaz, amibe bármikor minden belezuhanhat. Szembe vele természetesen emberek jöttek – hol látattok várost emberek nélkül – de arcukat homály fedte – könnyű füst, amely némelyeknél elfedte az arcvonásokat, másoknak meg egyáltalán nem látszott az arcuk. De lehet – ez egyszerűen párolgás, melyet átsző az átható napsugár, alkot ilyen szeszélyes képet. Ő semmilyen cél nélkül ment – ő nem rég született és célja még nem volt.

Néha a ház homlokzata, vagy valami értelmetlen dolog foszlánya néha többet vitt neki, mint egyszerűen a benyomás – azt hiszem, ezt visszaemlékezésnek lehetne nevezni, de természetesen ez a visszaemlékezés nem lehetett, mivel ő éppen hogy megszületett és emlékeznie egyszerűen nem volt mire. Amikor a tenger a partra vetette, mikor a fák meghajoltak és lágyan leeresztették a koronájukról a földre, a fű széjelhajolt előtte és az út értehető volt és ez annyira egyszerű volt. Mikor a fű véget ért, a por leterült az úton előtte és az út ugyan ennyire értehető volt. Egyetlen gondolat sem jelent meg a mellében – és a gondolatokat a fejében nem szerette – ő annyira nemszimpatizált velük, hogy azok messziről érezték őtet és igyekeztek őtet kikerülni. A mélységből kidugták fejüket a saját vad lényei – de azok is igyekeztek mélyebbre merülni, amikor a figyelme egy pillanatra rájuk terelődött. Mikor a hosszú sárga homlokzat mentén ment a fehér párkányokkal, melyek kifordultak, kiúszott a Magányosság nevezetű hal – megforgatta fejét, az ég derűs volt. Neki nem volt halászbotja, se horga, se vágya, hogy halásszon – és a hal elúszott, integetve a farkával és a lépéseivel egy taktusba, és ez mindig olyan jó érzés volt, hogy az út meghajolt az élvezettől, kénytelen volt kis kitérőt tenni a burkolaton lévő lyuk körül.

A mellében lyuk volt. Vagyis mi tudjuk, hogy ott nincs semmilyen lyuk, kézzel is ki lehet tappintani, akinek már teljesen elment a józan esze és nem tudja – van a mellében lyuk vagy sem – de neki a mellében lyuk volt – és abban süvített a szél, a szél lila és elnyújtott volt, hátulról kifele törekvő, forgott és felborzolta a haját és annyira nevetségesen borzos volt a tarkóján.

A kislány a második emelet párkányán ül lelógatva a lábát. Neki természetesen az anyja is és az apja is mondták, hogy így ülni nem szabad, de ő messze le se fütyölte anyja és apja mondandóját, és ha ők meghaltak volna egyeteln pillanat alatt – ő természetesen elsírta volna magát, de csak egy ici-picit – így sírnak, mikor az óvodában kitörnek egy elszáradt bokrot, mely alatt ülni szoktál és átnézni a fejek felett. Ő már második órája ült itt – a nap felmelegítette lábacskáit, ettől enyhe csiklandozás jelent meg, mely feljebb törekedett a szoknyácska alá és lágyan szétfolyt a hónaljánál. Így mondják – „hónaljánál”? Vagy valahogy másképp mondják? Na mindegy – a hónaljánál édes és meleg volt.

Mikor a sikátorhoz ért, ahol a nyárfák nőttek, azok pihét dobtak az arcába. Ő szörnyen vidám lett, de természetesen nem mutatta ki ezt – haggy higgyék, hogy neki mindegy, hogy valami sajátján gondolkodott el és ez a pihe – na hiszen...de a közeli kisutca felé lábai maguktól vezették enélkül is. A tekintete azonnal megakadt a kislány lábacskáin. Azok annyira étvágygerjesztőek voltak, gyengéd ujjacskák, a saját láthatatlan játékukat játszották, a vékony pihe a lábszárakon, melyeket csak annyira közelről lehet meglátni, hogy már könnyen érezhetővé vált a bőr illata. Ő odament, megállt és a fejét felemelte. A rózsaszín nyuszik ugráltak a szoknyája alatt és zavartak összpontosítani. Akkor ő mégfeljebb emelte tekintetét és meglátta szemecskéit. És akkor megnyílt az ég és lecsapott a villám.

***

- Én ismerlek téged?

- Én ismerlek téged.

- Köd volt, orgonavirág, fekete föld, a tekintetem átlátszó volt, a hangom cserben hagyott, nyelni se bírtam, a mellemből kiáltás tört fel, a szél forogni kezdett, én felébredtem és dobáltam a fejemet. Én újra el akartam aludni, én kész voltam mindent megadni még egy perc álomért – én annyit vártam, én annyit álmodoztam, és mi – nekem az álom egyetlen pillanatában adatott ez meg? Álom, tiszta, mint a könnycsepp – könnyek, hasztalanok, mint az álom...

- Én nem tudtam rólad, én nem láttalak, a vízcsepben nem láttam a te visszatükröződésedet, a szél zajában nem hallottam hangodat, én álmodoztam...A fa kemény kérge, a patak gyors vize, a feneketlen ég – így kerestelek téged. Én ültem, a lábamat lógatva, a nap a szemembe sütött, a napsugár felvillant és megvakított, én leeresztettem a szememet. Így találtalak meg téged.

- Mit tudunk mi mondani egymásnak?

- Nekünk nincs minek beszélgetni.

- Mit tehetünk mi egymásért?

- Már minden megvan téve.

- Annyira jó.

- Annyira jó. Csak nem ilyen korán, ennyire egyszerűen élem le az életemet? Csak nem így, ennyire egyszerűen?

- Ez csak is egyszerűen történhet.

- Mi lesz tovább?

- Tovább már semmi. Egyszerűen semmi. Van az úgy, hogy tovább nincs már semmi. Van csak mélyebben, van csak másképp. Most – másképp van.

- Én félek, én örülök, én lapos és telített vagyok.

- Melegem van, fázok, nyugodt vagyok.

- Ők elengednek minket?

- Ők semmire se képesek. Alszanak. Nézd meg a szemeiket.

- Ők semmire se képesek...alszanak...annyira jó...annyira jó...vagyis, van az úgy, van az úgy, van az úgy! Szabad, én még vagy ezerszer megismétlem – „Van az úgy!”

***

Mikor elindult az eső, a nyitott ablakon befolyt egy kis víz és a szönyeg kissé megázott – megint megrothadhat – fel lehet szárítani legalább porszívóval vagy végül is hajszárítóval!

4.Lehajolva, ő kiugrott a szemetes mögül – őt itt nem várták – mindenki hanyat-homlok szaladt. Egyikük a váratlanságtól egyenesen felé szaladt. Ő meghúzta a ravaszt. „Tra-ta-ta-ta-ta” – a fából készült gépfegyver a kisfiú hasának támaszkodott, a szemei teljes pánikot fejezet ki – tekintetlenül arra, hogy őtet megölték, továbbszaladt. „Tra-ta-ta-ta-ta” – hangzott el nyomában – „elég volt élni – halj meg!”. Ő lelassította lépteit. „Elég volt élni!”

A bokrokban vadul áthatóan felharsant a varjú.

5.Cseperegett az eső – hol jobban, hol kevésbé – váratlanul a cseppek a csészén kopogtak – és az egész kis világ feléledt a buszmegálló körül – az emberek közeli fedezék alá siettek. Szemem sarkából láttam, ahogy két idősebb asszony búcsúzott egymástól – ahogy illik – már úgy látszik néhány perce ajkaik a szokásos szavakat mondogatták, az arcuk tégla-jóindulatú volt. Az, aki a buszt várta, sürögni kezdett, felemelte a táskáit és elbaktatott. Váratlanul a másik asszony arca eltorzult, és ő valamiért magas hangon a nyomába kiáltott – „több busz nem lesz”. A levegő megtelt félelemmel, örvény képződött – két asszony törtetően forgott benne, és körülöttük feküdt a tömeg nyugodt sokasága. „Több busz nem lesz” – folytatta állhatatosan és értelmetlenül a kiabálást. A szaladó asszony megfordult – elmosolyodott, és a mosolyából látni volt – mennyire fél és szégyenli magát – fél, mert ő borzasztóan megijedt. Azért szégyelte magát, mert megértette a helyzet abszurditását, de semmit se tehetet ellene. „Több busz nem lesz!” – hangzott el mégegyszer, az asszony megfordult és elment. Mindenki felszívódott a buszba. Az örvény eltűnt. Mikor a házam felé közeledtem, szembe jött egy vénasszony kutyával – furcsa... És azt mondják, ő kaszával jár... És nem volt miért itt sétálnia – én úgy is mindent megértettem. Milyen ünnepélytelenség! Apropó, a táskában finom fánkot vittem!